Családtörténetek blog
A la hussarde! Gáláns huszárok és magyar-francia családok a felvilágosodás századában
Tóth Ferenc történész, az MTA BTK Történettudományi Intézetének kutatója azt mutatja be, hogyan integrálódtak a házasságok révén a francia nemességbe a Rákóczi-szabadságharc főúri emigránsai – akik “mellesleg” új hazájukban meghonosították a ma hungarikumnak számító huszárságot.
Az immár hungarikumnak számító huszárság több évszázados múltra tekinthet vissza. A csapatnem az idők folyamán számos európai ország hadseregében is meghonosodott. A huszárság európai elterjedéséhez nagyban hozzájárultak a kora újkori magyar politikai és katonai emigrációk. Különösen a Rákóczi-szabadságharc bukása után szolgált nagyobb számú magyar könnyűlovas külhoni hadakban. Főleg nekik köszönhetően terjedt el Európában szintén ebben a korban az a magyar stílusú harcászati taktika, amelyet más néven kisháborús taktikának is neveztek.
Huszáraink a legnagyobb sikert a francia királyi hadseregben aratták, ahol több, zömében magyarokból álló huszárezredben találtak menedéket a kuruc vitézek, és hasznosították harci tapasztalataikat. Az első állandó huszárezredet 1720-ban alapította Bercsényi László gróf, a szabadságharc katonai vezetőjének, Bercsényi Miklósnak a fia, aki maga is Rákóczi oldalán harcot. Ezt követően folyamatosan növekedett a számuk egészen a forradalomig: 1789-ben tizenkét huszárezredet tartottak számon.
A francia földre került magyar huszárok között számos tekintélyes nemesi, főnemesi névvel találkozunk, pl. a Bercsényi, Dessewffy, Esterházy, Kisfaludy stb. családok tagjaival. A francia katonai nemesség viszonylag gyorsan befogadta a magyar nemeseket, elsősorban a házasságok révén. Mivel a magyar huszárok kifejezetten népszerűek voltak a házassági piacon, a velük rokonszenvező Lancelot Turpin de Crissé gróf egyik kéziratában felvázolt egy érdekes lehetőséget a huszárezredek magyar jellegének megtartására. Szerinte nem fontos a huszárság egészét magyarokból kiállítani, elég a magyar, illetve magyar származású nemesekből álló tisztikart Franciaországban letelepíteni, francia nemeslányokkal összeházasítani és nemzetségük kontinuitását biztosítani. Véleménye szerint a magyar nemesi tisztikar a kovász szerepét töltené be abban a folyamatban, amelynek során az újoncok elsajátítják magyar típusú harcmodort.
A magyar huszárok franciaországi elfogadottságának igen meggyőző bizonyítékát nyújtják a házasságaik és az azokból kialakult magyar-francia családok. A többgenerációs nyelvi kölcsönhatás következtében a huszárság emlékét számos magyar eredetű francia jövevényszó és kifejezés is őrzi. Például a hussard szótőből több más szó, illetve kifejezés is született. Az à la hussarde kifejezést előszeretettel alkalmazták, illetve alkalmazzák ma is, ha a huszársághoz kapcsolódó sikeres kisháborús hadműveletek bravúrjaihoz akarnak hasonlítani valamit. Ugyanakkor e kifejezést vizsgálva nem kerülhetjük meg azt a kissé pikáns jelentését sem, amely elsősorban a francia szexuális szókincset színesíti. A „faire l’amour à la hussarde“ elsősorban argóban használt kifejezés a nemi aktus gyors vagy esetleg érzéketlen lefolyására utal. Vajon a rajtaütéses kisháborús taktika jelentésátvitellel történt átvételéről van itt szó, vagy esetleg a huszárság első franciaországi képviselőinek hajdani viselkedésében keresendő a kifejezés eredetének magyarázata? A levéltári források nem zárják ki a második magyarázat hihetőségét sem. Úgy tűnik, a huszárok ugyanúgy szerettek, mint ahogyan harcoltak: gyorsan és formabontóan szabadon, nélkülözve a franciás finomságot, amint ezt a kifejezést a francia szótárak többsége leggyakrabban definiálja.
Az első fiatal emigráns huszárok meglehetősen szabados életet élhettek. Különleges egyenruhájuk, illetve az őket körüllengő egzotikum miatt, úgy tűnik, nagy sikerük lehetett a francia, de különösen a lotharingiai és elzászi hölgyek körében, akikkel még németül is tudtak beszélni. A királyi tiltó rendeletek miatt legtöbbjük számára a házasság gyakorlatilag lehetetlen volt, így sokan a libertinusságban találtak megfelelő terepet a szexualitás megélésére. Számos nem kívánt terhesség és házasságon kívül született gyermek tanúskodik erről. 1766-ban például egy Vaucouleurs-i hölgy panaszt tett Choiseul hercegnek, az akkori hadügyminiszternek a Bercsényi huszárezred egyik tisztjére, aki elcsábította a lányát. Levelében azt kérte, hogy a katonatiszt vegye feleségül vagy pénzben kártalanítsa a megbecstelenített lányt. A herceg válaszában csak egy csekély tartásdíjat ígért, amit a vagyontalan magyar tiszt illetményéből vonnának le.
A 18. századi franciaországi magyar huszárok házasodási szokásait vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a magyar főtisztek feleségei elsősorban a katonai nemesség köréből kerültek ki. Esterházy Bálint József gróf például a Cévennes-ben élő Nougarède de la Garde család leányával lépett az oltár elé 1740-ben. (Ebből a famíliából a 18. század során hét katonatiszt is szolgált a francia királyi hadseregben.) A cserneki és tarkői Dessöffy (Dessewffy) család két tagja is katonáskodó lotharingiai nemes családok leányaival kötött frigyet. Lotharingia ekkor még nem tartozott egészen a Francia Királyság fennhatósága alá és – Elzászhoz hasonlóan – a lakosság egy része német nyelven beszélt. A franciául kezdetben elég nehézkesen kommunikáló magyar emigránsok számára valószínűleg ez megkönnyítette a kapcsolatteremtést.
Érdemes a levéltári források segítségével a házasságok körülményeit is megvizsgálni. Az első generáció viszonylag későn házasodott. A megvizsgált házasságkötések idején a magyar emigránsok átlagéletkora 35 év volt, miközben a korabeli Franciaországban a férfiak az első házasságkötéskor átlagosan 28 évesek voltak. A jelentős eltérés oka elsősorban az emigránsok bizonytalan anyagi helyzetében, illetve a külföldi katonatisztek számára előírt szigorú házasodási feltételekben rejlett.
A magyar tisztek több esetben valódi szerelmi házasságokat kötöttek, amelyeket korábbi tartós kapcsolat előzött meg. Így volt ez a már említett Esterházy Bálint József esetében is. Noha fia, Ladislas Valentin Esterhazy visszaemlékezéseiben egy jól megfontolt nemesi frigyet említ, amelyet 1740. januárjában kötöttek, a levéltári források egészen más képet mutatnak. Az említett házasság a Le Vigan-i városi levéltár plébániai anyakönyvi bejegyzése szerint 1740. június 9-én köttetett. Ugyanebben az anyakönyvben található Ladislas Valentin Esterhazy keresztelési bejegyzése is, amelyre 1740. november 2-i dátumot írt a hitelesítő plébános. A két esemény közt eltelt alig öt hónapnyi idő nyilvánvalóan bizonyítja, hogy későbbi francia főtiszt a házasságkötés előtti törvénytelen kapcsolatban fogant, amelyet visszaemlékezéseiben a dátumok megváltoztatásával próbált meg elleplezni…
Bercsényi László gróf, a későbbi híres marsall fiatalkorában egy elzászi hölggyel tartott fenn szerelmi kapcsolatot, aki hamarosan teherbe esett. Bercsényi csak azzal a feltétellel ígért házasságot a megesett lánynak, ha a születendő gyermek fiú lesz. A Ladislas Jean Thaddée de Berchény névre keresztelt gyermek 1726. május 11-én született meg. A házasságot a gróf ígéretének megfelelően három nap múlva meg is kötötték a frouet-i kápolnában. Az esetet az emlékíró Ladislas Valentin Esterhazy, aki egyébként apja halála után Bercsényi László fogadott fia lett, így örökítette meg memoárjaiban: “Bercsényi grófné, majd marsallné, nincstelen lány volt. A gróf szerelemből vette el.” Természetesen hasonló esetek a kevésbé ismert alacsonyabb rendű rétegekben is előfordultak. A szombathelyi születésű Hollóssy István kapitány 1772. február 3-án vett el egy Rosalie Dumais nevű francia hölgyet. A házasságkötéssel törvényesítették az egy hónappal korábban született közös gyermeküket…
A második generáció kiemelkedő tagjai – mint például Bercsényi László marsall két fia – már főleg az udvari nemesség köreiből választottak maguknak házastársat. A rendszerint az apák kívánsága szerint megkötött házasságok hátterében persze anyagi megfontolások is rejlettek. Bercsényi fogadott fia, az említett Ladislas Valentin Esterhazy ezredtulajdonos például az előkelő és dúsgazdag Hallweyl család leányával kötött frigy után hatalmas hozományt tudhatott magáénak. A kor szokásának megfelelően ez utóbbi birtoklását igen bonyolult házassági szerződés szabályozta, amelyet a királyi család tagjai is aláírtak.
Bercsényi László gróf
A magyar származású francia nemesifjak többsége azonban továbbra is csak a szerényebb vagyonú nemesek leányai közül választhatott. A főleg vidéken élő francia katonai nemesség kimutathatóan szívesen fogadta be őket a családjába. Ez azért sem meglepő, mivel sok francia nemes – például a filozófus Montesquieu is – erősen idealizált képet ápolt a magyar nemesi rend szabadságáról, függetlenségéről. A második generáció tagjainak átlagéletkora az első házasságkötésükkor már csak 28 év volt, ami tökéletesen megfelelt a korabeli franciaországi házasodási átlagéletkornak. Természetesen az átlag mögött nagy eltérések is meghúzódhattak: Ladislas Valentin Esterhazy például negyvennégy esztendős korában lépett az oltár elé a mindössze tizennyolcéves Ursule d’Hallweyl-lel. A már tehetősebb magyar származású ifjak egy része egészen fiatalon megházasodott, ami elsősorban a korabeli francia arisztokráciára volt jellemző.
Több magyar származású libertinus nevét is megőrizte a történelmi emlékezet. Közülük leghíresebb az ifjú Ladislas Valentin Esterhazy, Jean-Baptiste Dessoffy és a Casanova magyar barátjaként is elhíresült André de Tott voltak.
A magyar huszár karakteres alakja a francia irodalomban is gyakran megjelenik. A 18. században elsősorban a színművekben, különösen a vígjátékokban találkozunk a huszárok említésével és pompás egyenruhájuk színpadi kellékként történő alkalmazásával. Egyik érdekes irodalmi emlékként Ronchon de Chabannes 1762-ben bemutatott Heureusement(magyarul Szerencsére) című vígjátéka említhető. A VI. jelenet végén a gőgös és fiatal Lindor így próbálja megleckéztetni a belé szerelmes Marton szolgálólányt: “Nincs kvártély, huszárként fogok bánni veled.” A színházi huszárok igazi aranykora a 19. században a könnyedebb zenés műfajokkal (mint például az operett) jött el. A Bercsényi huszárok feltűntek például Labiche egyik vaudeville-jében.
A romantika által felfedezett magyar huszár képe persze már idealizált, elveszette a korábbi időszakban még hozzátapadó “barbár, durva” jelentéstartalmakat. A huszár sajátos magyarságszimbólumként él máig mind az önképünkben, mind a külföld magyarságképében. Az európai nemzetek közül a francia őrzi leginkább a közös hagyományt: az egyetlen nemzetközi huszármúzeum is a franciaországi Tarbes városában található.
Franz Suppé Leichte Kavallerie (Könnyűlovasság) című operettjének magyarországi bemutatója Debrecenben 1866-ban. A népszerű operettszerző maga is “migrációs háttérrel” rendelkezett: belgiumi eredetű családból Dalmáciában született.
Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!
