Családtörténetek blog

Kis Tóth Dániel pokoljárása

Koloh Gábor, a Történettudományi Intézet és az ELTE BTK tudományos munkatársa egy különleges, verses formában is megírt családi krónika alapján mutatja be, milyen volt a 19. században egy ormánsági nagycsalád részeként élni és mit jelentett abból kiválni.

Kis Tóth Dániel a Baranya megyei Ormánságban, közelebbről, Vajszlón élt jobbágy volt a 19. század első felében. 1830-ban Nemzeti vagy eredeti Krónika címen családja történetét prózai, majd verses formában is megírta, mely munkát az utókor Vajszlói Krónikaként tart számon (írhatnám, hogy őrzött meg, de sajnos nem, az eredeti kézirat mára már elkallódott az őrzésére hivatott közgyűjteményből). Az 1987-ben Mándoki László által kiadott szöveget olvasva azonban eleven szavakkal szól hozzánk ez a kétszáz éve élt dél-dunántúli parasztember, akinek a legtöbb fájdalmat nem a világi vagy egyházi hatalmasságok, de tulajdon családja okozta.

Az Ormánságot még a 20. század első felében is az ősi vizek és erdők babonás, vad világának nevezte a vidéket számos regényében életre keltő Kodolányi János. Az erdők és a sűrű hálózatot képező vizek által átjárt mocsaras terület neve is az ormókból, az itt is látható emelkedőkből eredeztethető, amelyre a települések épültek. A néprajzilag is egyedi, önálló egységet képező régió lakói nemzedékről nemzedékre ezekhez a körülményekhez alkalmazkodva éltek, földjüket művelve, állataikat legeltetve, halászva és kereskedve.

 Feszty Árpád: Ormánsági népviselet Baranyában (Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria)
Megjelent az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben III. kötetében (1888)

Az ormánsági nagycsalád élete

Ezt a sokszínű gazdálkodási formát csak úgy tudták megvalósítani, hogy a generációk együtt maradva, úgynevezett nagycsaládi formában éltek. A nagycsalád tehát a szülőkkel együttélő testvéreket jelentette még akkor is, amikor már ők is házasok, gyermekesek voltak. Így élt Kis Tóth Dániel is a szüleivel, bátyjával és a kiházasításra váró leánytestvéreivel. Sokáig egész jómódban, hiszen apja már fiatalkorában kereskedésre adta a fejét és amíg hitele is volt hozzá, jelentős összegeket költött, ma úgy mondanánk, hogy presztízsberuházásokra. Vagy ahogy azt  Kis Tóth Dániel írta:

[…] Jártam szép ruhába / Tizen egy esztendös gyermek mikor valék / A szegénység felöl nem ére tartalék / Hoszu tzifra körül galléru subám volt / Fehér s fekete tzukorral szolgált a bolt / Réz lántzos szürdalmanyt töb közöt viseltem / Sárga Sarkantyot is máskoron pengettem / Jajj de bár ezeket ne esmértem volna / Ugy a világ ilyen méltán nem tsufolna / Mert hogy a világgal jobban esmérködtem / Már a kár és szégyen vallással kötödtem / Mert apám disznajit Marhájit s lovajit / Veszet fejsze nyélbe huzták vontak már ítt / Rajtam ütött a kár s véla a gyalázat / Három négy esztendö alat ily alázat / Hijába dolgoztam várván nyereséget / Gyakran kenyér nélkül látván eheséget / Hijába készséggel el hányván erömet / Meg nem kereshettem száraz kenyeremet / Sokszor volt szükségünk hogy nemvolt kenyerünk / Más munkáján törte a kasza tenyerűnk […]

A Kis Tóth Dániel életét meghatározó családi munkamegosztás szerepe különösen a Mária Terézia nevéhez kötött, megvalósításában hosszan elnyúló úrbérrendezés következtében alakult át. Az adózás mértékének egységesítése nem volt tekintettel a gazdálkodás finom helyi szerkezetére, így ez a változás az Ormánságban a földművelés szerepét fokozta, míg a gazdálkodás más ágait háttérbe szorította. A 18. század végi és 19. század eleji francia háborúk ráadásul Európa-szerte általános fahiányt okoztak, amely a földesúri erdők körülkerítésével, az úgynevezett Tilos Erdők felállításával járt. Az állattenyésztő, így a sertéseiket addig erdőn makkoltató ormánságiak egy jóval kisebb területre szorultak vissza, ami így az állatokkal való kereskedés mértékének visszaesését is magával vonta. Az addig több lábon álló nagycsaládok számára ez a változás komoly belső feszültséget idézett elő.

Ormánsági család a 19. század végén (Janus Pannonius Múzeum, néprajzi fotótár)

A földművelés szerepének előtérbe kerülése sok család esetében munkaerőszükségletet idézett elő, különösen akkor, ha a férfiak száma kevés volt, és még inkább, ha a többoldalú gazdálkodási gyakorlatát is fenn próbálták még tartani. Erre több megoldás is mutatkozott: leányaik révén munkaképes férfiakat házasítottak be a családba (ezt nevezték vőségnek), a nőket vonták be nagyobb mértékben a szántóföldi gazdálkodásba, vagy aránytalanul osztották meg a családon belül a munkát. Kis Tóthék az utóbbi kettőt választották megoldásként: amíg az apja a bátyjával együtt kereskedett, addig ő a feleségével saját földjeik mellett még bérelt földjüket is művelte.

„Mikor a Bátyám is jobban feltserdüle / A kereskedésbe majd bele merüle / Ő is az Aty-tyával kezde sajkázgatni / Öl fával a Dráván s Dunán hajozgatni / Egy nyáron mikor én tsak ötvenkét holdat / Kinossan szántottam ö keveset hodolt / Vélem eke körül ritka paj-tásom volt / Mert könnyen ott hagyot hogyha kapott más fort / Többnyire a Feleségöm-mel kinlodtam / A rádfán [Rádfalva, Baranya m. – KG] tizen egy hold földet szántottam / De itt is oda lett minden drága tettem / Hijába dolgoztam belölle nem ettem / Hasztalan járt szegény feleség botskorba / A göröngyeg miját mind elment pokolba / Elvétetett tö-lünk minnyá adosságba (…)”

De mi történt ilyen esetben az unokákkal, akik még anyai gondozásra szorultak? A két világháború között a régiót járó népi írók, falukutatók, de a helyi lelkészek is régi hagyományként emlegették az öregek, különösen a szülike, vagyis a nagymama sajátos szerepét a gyermekvállalásban és a nevelésben. A férjükkel együtt a szántóföldre menő asszonyok helyett ugyanis a nagyszülőre maradt a gyermekek felügyelete. A nagycsaládi együttélésben ez a feladatkör a hagyományosan kétévente születő gyermekek esetén egyhamar az öregekre háruló feladatok gyors növekedésével járt, még ha a magasarányú csecsemő- és gyermekhalandóság fékezte is ezt a folyamatot. Két, esetleg három együttélő testvérpárral számolva azonban így is hamar négy–hat gyermek felügyeletét kellett ezzel megoldani, ami a fakanalat haláláig őrző, tehát a sütés-főzésért is felelő nagymama számára rövid időn belül aránytalanul nagy terhet jelentett. Ezek a körülmények tették lehetővé, hogy az öregszülők ne csak szót kapjanak a fiatalok gyermekvállalásában, de bele is szóljanak, ráhatással is legyenek arra, méghozzá legfeljebb két utód vállalására kényszerítve azokat.

 Lányok, asszonyok ünneplőben a református templom előtt. Lúzsok, 19. század vége.
Zelesny Károly felvétele (Janus Pannonius Múzeum, néprajzi fotóadattár)

És a kényszerítésről írni nem is túlzás. Kodolányi János Földindulás című drámájának erős, tragikus szereplői, akiket a két világháború közötti időszak nagyszerű színészei a mű filmadaptációjában is felejthetetlen karakterekként jelenítettek meg, nem voltak túlságosan eltúlzott, felnagyított alakok. A 19. századi presbiteri jegyzőkönyvek lapjain feltáruló családi viszonyok sok esetben valóban mély, a családi élet igazi poklát bemutató drámák voltak. A születésszabályozásnak a 18. század végétől megfigyelhető elterjedését technikailag a két gyermekszülés között eltelt idő nyújtásával próbálták meg elérni, amire leggyakoribb megoldásként a közösülés megszakítása szolgált, de az sem volt példátlan, hogy a fiatal házasok ágyának végénél ott aludt a szülike is.

A születésszabályozás terjedése életmódváltással is járt: a föld szerepe mint a megélhetést egyre inkább kizárólagosan biztosító tényező, még inkább felértékelődött és a kevesebb gyermek vállalását immár a telekosztódás mérséklése is indokolttá tette. Fejlődött és színesedett a helyi népi kultúra, az öltözködés és az étkezés minősége, a házak kinézete egyre nagyobb presztízst sugallt. Az ormánsági földesgazda tehát pógár volt, aki tartózkodással tekintettel a sokgyermekes családokra, ahol az anyákat nem ritkán malacos göbének gúnyolták.

Elválás a nagycsaládtól

Sok feszültséget hozott tehát az átalakulás kora. A nagycsalád működésének fenntartása még a gazdálkodási rendszer változása során is számos előnnyel járthatott, ha a család tagjai között megmaradt a békesség, de Kis Tóthék példája nem ezek során gyarapította. A felnőtt gyermek kiválása a nagycsaládi életből, vagy ahogy hívták, az elválás minden családtagot előnytelenül érintett, így igazán komoly széthúzás állhatott a hátterében. Mégis erre a döntésre jutott a vajszlói krónikás is, aki így írta meg a történetét:

„Hát az el vállásom állapotja miként volt: igy tudni illik. Minden Szentek nap után el váltam és kaptam 3 mérő buzát akit aba télbe meg ettünk, a kukoritza ami tavaszig meg maradt abol ugy törvényeztem valamit de azt is el pohálta a Bátyám, volt különös kaszálat Sarju s szekérrel, 7 mérő kolompérbol aki nekem eset, hárommal ki elégitett, ezen kívül pedig egy tsempe bögrét vagy tálat vagy egy krajtzárt vagy egy font sott, távol legyen hogy adtak volna; vagy Kapámat, vagy Sarlomat, akiér ugy gyüttek rám mint haramjára meg is vertek érte el is vették, egy szoval semmit se adtak, még a Borotfa meg köszörültetésbe is harmadát megfizettete a Bátyám. Még ami nagyob ujra szerzett joszág tsáimat is a szomszédba kellett tartanom. (…)”

Soraiból nemcsak a saját, de apja és bátyja elkeseredettsége is kiolvasható, hiszen ez a változás részükről is nagyobb részt követelt ezután a földművelésben és az állattartás, valamint a kereskedés visszaszorulásával, tehát egyértelmű anyagi veszteséggel járt.
Ezt követően, talán nem meglepő módon, indokoltan írhatta Kis Tóth Dániel, hogy „Elváltam hát tölük pusztán minden nélkül / De apám haragszik mégis meg nem békül (…)”. Földet ugyanis nem tudott kiharcolni magának, így elválása számára egyet jelentett azzal, hogy megélhetését teljes egészében újjá kellett építenie. Pokoljárása tehát közel sem ért véget azzal, hogy kilépett a nagycsaládi együttélésből, sőt, számos megpróbáltatása még csak ezután következett, amit tetézett, hogy továbbra is Vajszlón, apjával és bátyjával egy közegben, egy közösségben élt.

               Vajszlói képeslap a századforduló idejéből

Úgy gondolom, érdemes ezek után nagyobb teret engedni Kis Tóth Dánielnek, hogy maga mesélje el, miként alakult a sorsa az elválást követően:

„Már most az el vállásom után a magam / kormányozása alat fojo dolgajim / 1821dik Eszten-döbe tőlök el válván a fele / ségemmel; minden nélkül, Istenem / sohajtás, s Busulás a Gaz-daság, / ez bőven volt, nem volt Vigasztalom / annyival is inkább segitőm, sok sohaj / tással álmatlanul töltöttük el az éjt / szakát; De arra Jövő tavaszszal / Molnár lettem; kenyeret eleget keres / tem, emmelet földet is bérlettem / és míveltem; Disznokat is szer / zettem, annyira Segélt az Isten hogy / 3 esztendöre, 14 darab Disznom let; / Ezeket által hajtván a Dráván, / Oda maradt örökössen 6 darab az / 7diknek is a lábát a Bátyám el / vágta szerentséglenségböl a kiér / ithon egésségest adott,”

Társadalmi mobilitásként is elemezhető az a pályaív, amit ezek után (és még a krónika lezárását követően is) Kis Tóth Dániel bejárt: eddigi gazdálkodási portfóliójából a földbérletet és az állatkereskedelmet az uradalmi malomnál vállalt szolgálattal egészítette ki, és az évek múlásával a bátyjával való részleges, ám korántsem szerencsés együttműködésről is beszámolt.
Az eddigiekből is kitűnt, ám a következőkben felerősödik a Kis Tóth Dánielt ért, valószínűleg nem egészen véletlenül Jób sorsára emlékeztető csapások felsorolása. Kiderül, hogy gazdálkodását hitelből vásárolt jószágokkal kívánta erősíteni, de egészségügyi gyötrődéseit követően hitelezőjével, az egyik uradalmi árendással is meggyűltek a gondjai:

„It már a / Rettentő veszedelem köszönté a / Szegény uly Gazdát, Éppen akor egy / tehenetskét is vettem a ki Döglöt // Borjut Borjaza, ez után a Tehén / is oltson vesze el tölem; Az után / ismét következet rejám az IstenK / egy példás ostora, mert vér has / ban esvén, ollyan köszvény szálameg / hogy őrökös árendás let rajtam / akinek elsöbe meg feküttem, / kis aszszony Napkor, és még kará / tsonyba a Feleségem kötötte fel a bots / koromat, az után is három eszten / dökíg támogatott; az után Ismét / egy három Esztendös tehénkém meg / döglött; az után is egy esztendönél / továb nem voltam egésséges ismét / meg jött az Árendás, és egy esz / tendejig nálam lakván el hagyot / és semmi árendát ekkor nem vet; / hanem; ≈ / Bezzeg 1830 ban meg jöt az áren / dás Morgolodva zörgölődve / éppen // Éppen Pünkösd napján szent Lélek he / jett szált rám; ki vette most az á / rendát, még a ka-matját is) kostál / most 200 forintba, ebben az esz / tendöben el parantsol kétztzer Da / ru várra is, és az elsö elmené / sembe 2 emelök is megkivántat / tattak, hogy ha oda nem vereked / tem volna kéttség kívül a kopor / soba száltam volna”

Kis Tóth Dániel 1830-ban írta meg a krónikáját. Ekkor mindössze 34 éves volt. Kilenc évvel korábban vált el az apjától és a bátyjától. Későbbi sorsát illetően a vajszlói anyakönyvek és a birtokiratok szolgálnak támaszul. Miután apja 1846-ban, 76 éves korában elhunyt, minden földet (vagyis egy féltelket) a bátyja örökölt. Nyomorúságait követően azonban egy időre szerencsésebbre fordultak a napjai, hiszen 1834-ben már egy negyedtelkes földet vásárolt, és ugyan halála dátuma nem ismert, közel hetvenévesen, 1865-ben a vajszlói gazdák sorába tartozott. Feleségétől, Tóthmátyás Annától két gyermeke született: 1823-ban Ádám, majd két évvel annak 16 éves korában bekövetkezett halála után, 1841-ben egy kislány, Julianna. A nehézségek tehát később sem kerülték el, de erről már csak egy-egy későbbi betoldás tanúskodik a verses krónikában.

*

Kis Tóth Dániel sorsa egyediségében (hiszen még a későbbiekből sem maradt fenn hasonló alkotás a térségből) tükre annak a családi környezetnek, amelyben az ormánsági születéskorlátozás, közkeletűen az ormánsági egykézés gyakorlata kialakult, majd elterjedt. Engedi, hogy belelássunk éveken, évtizedeken keresztül, sőt, visszatekintéssel az 1700 körül született ősapjáig, generációkon át egy olyan család életébe, amelyből rendszerint csak töredékeket ismerhetünk meg. Érthetővé és érzékelhető válik általa, hogy a nagycsaládi együttélésnek a 19. század elején végbement, közel sem egyirányú, lassú felbomlása mögött nem pusztán gazdasági megfontolások húzódtak, sőt! Akik kiléptek ebből a kötelékből, a saját egzisztenciájukat kellett újrateremtsék, és közel sem biztos, hogy ebben számíthattak a családtagjaik együttműködésére. Mintegy százévvel megelőzve korukat, hiszen a születésszabályozás terjedése Magyarországon általánosan csak a 19. század utolsó harmadától állapítható meg, az ormánságiak élete egyszerre volt hagyományaiban roppant gazdag és mindennapjaikban rendkívül feszült. Ahogyan azt Kodolányi írta: „A házasságok is furcsák. Jellemző, hogy azon a vidéken alig akad jó, harmonikus házasság. Amilyen szép házaséleteket volt alkalmam látni a hajdúsági nép között, olyan kétségbeesett viszálykodás, marakodás, durva, pokoli hajsza az ormánsági házasság.”

*

A szerző Szántani lehet, de vetni nem muszáj – Az ormánsági egykézés történetei című monográfiájában, valamint „A pusztulás útján haladnak” Baranyai lelkészek egykejelentései című forráskiadványában elemezte a téma tágabb kontextusait.

A cikk a Bölcsészettudományi Kutatóközpontban megvalósuló NKFIH Tudományos Mecenatúra Katt(anj) a tudományra! (MEC-N140829) projekt keretében készült.