Családtörténetek blog

„Sokat tehet a nő a társadalomban: betölteni nem csak emberi, de honleányi kötelességeit” Kánya Emília mint normaszegő anya

Bozsoki Petra a Habsburg Birodalom első női szerkesztőjének, Kánya Emíliának pályafutását idézi meg, aki a honleányi szerep sajátos újraértelmezésével tette társadalmilag elfogadottá példátlan élethelyzetét és szokatlan döntéseit.

Ha valaki figyelemmel kíséri a nők helyzetéről folyó kortárs kulturális és tág értelemben vett politikai közbeszédet, könnyen az a benyomása alakulhat ki, hogy a nemek egyenlőségéért folytatott küzdelem eredményei kizárólag a liberális világnézet következményei lehetnek, vagy pedig csakis azzal szoros összefüggésben bontakozhattak ki. E történeti elbeszélés szerint a 19–20. századi női emancipáció középpontjában a minden tekintetben szabad, autonóm középosztálybeli nő képe áll, aki választó és választható, aki a nyilvános és szakmai tereket a férfiakkal egyenlően használja, emellett családi státuszáról, testéről, szexuális szokásairól önállóan dönt. A „hagyományosnak” tekintett „női” szerepek (háztartás, anyaság, nemzeti kötődés) e szerint olyan külső gátat jelentenek, amit le kell rombolni az „egyéni kiteljesedéshez”. Ha azonban figyelembe vesszük például Kánya Emília pályáját, láthatjuk, hogy ez a típusú nőtörténeti elbeszélés rendkívül egyoldalú.

Az értelmiségi női szerepek bővítése

 Az íróként, de főként a Habsburg Birodalom első női lapszerkesztőjeként jegyzett Kánya Emília (1828–1905) több szempontból is ismert alak volt saját korában és halála után is. 1860-ban megalapította a Családi Kör című, elsősorban a magyar középosztálybeli női olvasóközönséget célzó folyóiratot. 1857-ben felbontotta Gottfried Feldingerrel, egy vagyonos temesvári birtokos-kereskedő fiával kötött házasságát, feltételezhetően a férj kicsapongó életmódja miatt. Házasságukból négy gyermek született, akiket Kánya a válóper beadása után, visszatérve a saját szülői házba, szerkesztői munkája mellett nevelt. Később második, a zsidó származású író, újságíró Szegfi Mórral kötött házasságából született további négy gyermeküket immáron szülői segítség nélkül, végig a Családi Kör működtetése mellett nevelték. Emellett Kánya Emília számos publicisztikai írást, beszélygyűjteményt, illetve regényt publikált és fordított, három évig szerkesztette a Magyar Nők Évkönyvét, valamint a Családi Kör mellékleteként a Magyar Hölgyek Könyvtárát. Titkára volt az Országos Nőiparegyletnek, tagja a Magyar Gazdasszonyok Országos Egyletének, a Pesti Jótékony Nőegyletnek és az Országos Nőképző-Egyletnek.

Rendszeresen publikálni, egyleti munkát végezni, húsz éven át hetilapot működtetni nyolc gyermek nevelése mellett mai szemmel is hihetetlen teljesítménynek tűnik, hát még a korabeli társadalmi és kulturális kontextus figyelembevételével. A korszakban lassan ugyan, de a tanító- és írónői pálya éppen kezdett elfogadottá válni. Azonban az, hogy egy nő az irodalmi pályán kizárólag az írásból és/vagy a szerkesztésből meg is éljen, negyven-ötven évvel később, a nyugatos nőírók esetében is ritkaságnak számított; legtöbbjüknek dolgoznia kellett az írás mellett. Egy nem nemesi származású, evangélikus pest-budai családból származó 19. századi magyar nő esetében tehát kifejezetten szokatlannak bizonyult, hogy pénzkeresővé, sőt ön- és családfenntartóvá vált kizárólag írói és szerkesztői pályán szerzett jövedelméből (s ez sok esetben a középosztálybeli férfiakra is érvényes volt).

Kánya Emília a halála előtt néhány évvel írt Réges-régi időkről című, 1998-ban nyomtatásban is megjelent emlékiratában több olyan részletet is találunk, amely éppen ezen élethelyzet nehézségeiről ad számot. Az önéletírás a nőként végzett lapalapítás, valamint általánosságban az irodalmi pályán való megélhetés megpróbáltatásairól tudósít:

„Emlékezem a tényekre, és arra, hogy hónapokon át tartó hajszára volt szükségem, míg végre-valahára megkaptam a »Családi Kör« című lapomhoz a kiadhatási engedélyt. […] Jól emlékezem még arra, hogy Benedek [Lajos táborszernagy], nem durva módon ugyan, de nagy katonás hangon, rosszallólag nyilatkozott tervemről. Mire akarok én, magyar nő, egy újságot kiadni, szerkeszteni, én, a kis Magyarország kicsi nője, mikor a nagy Ausztriában nem találkozott még nővel, aki ilyen eredeti, de szerinte felesleges feladatra adná magát! Első akarok-e lenni, és talán úttörő? Mire való ez? Miért nem maradok szépen házi foglalkozásaim mellett, és csak hagyjam a nyilvánosságot a férfiak részére. De lassanként mégis csak szelídebb lett a katona bácsi […].” (Kánya Emília: Réges-régi időkről. Egy 19. századi írónő emlékiratai. Bp., 1998, 180–181.)

„[E]z a szűk esztendő majdcsak elmúlik, helyt adván jobb napoknak. […] Nem! Egyedül is kivergődöm az anyagi bajokból, és csak aztán vallom be neki [t. i. Szegfi Mórnak a Családi Kör csődbe jutását].” (Uo., 206.)

A nyolcgyermekes anyai és a szerkesztői szerep konfliktusának talán legszembetűnőbb bizonyítéka, ha tekintetbe vesszük az időbeosztás szempontját, illetve a szoptatás korabeli megítélésének kérdését. A Réges-régi időkről beszámolója, valamint a Családi Kör „impresszuma” alapján úgy tűnik, a fő munkálatokat Kánya Emília végezte, Szegfi Mór és Szokoly Viktor hírlapíró pedig társszerkesztőként segített a kisebb feladatokban. Noha egy hetilap szerkesztőjének időbeosztása valószínűleg nem járt olyan feszített tempóval (például éjszakázásokkal), mint a napilapokkal dolgozó újságíróké, a Családi Kör heti rendszerességű megjelenésének követelményeihez minden bizonnyal a napi időbeosztás szintjén is alkalmazkodni kellett. Ily módon még nagyobb súllyal bír, hogy „A jó anya szoptat-e, vagy sem?” évszázados vitákat eredményező kérdésében Kánya közege egyértelműen a szoptatás mellett érvelt. E szerepelvárás azért jelentős, mert hosszú távú és intenzív testi jelenlétet is követelt. (Anyagi helyzete a dajkaság vagy a cselédség intézményét nem tette lehetővé.)

Ha néhány olyan nő pályájára tekintünk, akinek élete vagy munkája szintén korai példája volt a középosztálybeli női szerepeket érintő változásoknak, akkor különösképpen feltűnő, hogy Kánya Emília életformája eltért az ebben a társadalmi státuszban megszokott anyai szerepektől. Vargha Gyuláné Szász Póla (1863–1947) vagy Perczelné Kozma Flóra (1864–1925) például egy kifejezetten férfiközpontú, hagyományos közegben, az egyházban végzett belmissziói munkájukkal léptek a konvencionálistól eltérő szerepbe. Ám mindkettejük csupán akkor állt munkába, amikorra gyermekeik felnőttek, s nem kellett nélkülözniük őket. Továbbá Veres Pálné (1815–1895), az Országos Nőképző-Egylet alapítója is ötvenéves korában, lánya, Szilárda férjhezmenetele után kezdte el nőügyekkel kapcsolatos politikai tevékenységét.

A Családi Kör elindítása tehát több szempontból is meghökkentő, a megszokott normákkal szembemenő lépésnek bizonyulhatott: szerkesztője kisgyermekeit nevelő, ráadásul elvált (akkor éppen egyedülálló) nőként alapította a lapot. A szerepkonfliktussal járó munkaszervezési körülményekről az alábbi részlet olvasható emlékiratában, még kezdeti, írói működésével kapcsolatban:

„A világért sem akartam bárkivel is tudatni ebbeli működésemet, és még nagyobb buzgalommal igyekeztem megfelelni házi teendőimnek. Az ilyen szellemi foglalkozás nagyon megegyeztethető a nő családi hivatásával is – még nagyobb ambícióval vezettem háztartásunkat, gondoztam, neveltem drága gyermekeimet. Csak azt az időt fordítottam az írásra, melyet mások a túlságos sok pihenésnek és szórakozásnak szánnak. Sokat lehet az időből kinyerni, ha jól be tudjuk osztani azt. Az én gyermekeim és a háztartásom sohasem szenvedte meg az én szerény, egyszerű írói kísérleteimet.” (Kánya: Réges-régi időkről, 139.)

A „Vajon hogyan csinálta?” kérdés azonban nem csak a konkrét, napi időbeosztás szintjén vethető fel. Izgalmasabb, hogy miképp érte el, hogy a normaszegés ne váltson ki komolyabb társadalmi megütközést, sőt ő maga továbbra is komoly megbecsültségnek örvendjen. Mi jellemezte Kánya Emília szűkebb és tágabb közegét, és hogyan bővíthette ebben egy középosztálybeli magyar nő az addig felkínált szereprepertoárt? Hogyan lehetett elérni, hogy a nyolcgyermekes anya, valamint az írói-szerkesztői keresetből élő nő képe ne zárja ki egymást?

A válasz feltételezhetően Kánya, illetve a korabeli közbeszéd retorikai sémáiban keresendő. Bármely műfajú szövegéről elmondható, hogy abban egyetlen vezérelv dominált: a közösségi jelleg hangsúlyozása. Minden egyéni vagy egyéninek tűnő tettet a közösség: a nemzet szolgálatában állóként mutatott fel. Érvelésének kulcseleme a korszak fő középosztálybeli női szerepének, a honleányságnak a népszerűsítése volt. A reformkortól kezdve tanácsadó cikkek sokasága hirdette: egy (felsőbb társadalmi státuszú) leány és nő legfőbb feladata (életkortól függetlenül) a nemzet szolgálata. E küldetésnek többféle módját gondolták el, például jótékonykodás, nemzeti egylettagságok, a szabadságharc sérültjeinek ápolása. Elsődleges eszköze pedig a feleség- és az anyai szerep betöltése volt, hiszen az elgondolás szerint a családanya az, aki jó honfit és honleányt szülhet, nevelhet a haza számára. A honleányság Kánya Emília életpályáján többféle funkcióval bírt: követendő mintaként, formálni kívánt szerepként, eladható szerepmodellként, továbbá védelemként is működött.

A honleányság mint védelem – a munka közösségi szerepe

A honleányság fogalma retorikailag kifejezetten védelmet jelentett a gyermekei mellett dolgozó nő kérdésében. A kapitalista társadalom a mai napig számos narratívát termel, hogy fenntartsa általánosságban a munkavégzés fontosságának képzetét. A 19. századi magyar közgazdaságtani írásokban, a publicisztikai és irodalmi közbeszédben például olyan magyarázatok versenyeztek egymással a munka szükségessége és helyessége mellett, mint az ön- és családfenntartásért végzett foglalatosság, a honért hozott áldozat vagy az isteni elrendelés teljesítésének szempontja. Ezen érvek mindegyike feltűnik Kánya Emília életművében.

Bizonyos írásai a munkavégzést olyan tevékenységként mutatják fel, amely elengedhetetlen az egyéni anyagi szükség fedezéséhez:

„És itt kezdődik az én önálló életpályám, amelyen gyermekeimért és magamért dolgoznom kellett, mert a tartási díjból majdnem csak koldulni lehetett volna. Most kezdtem, még a perem folyama alatt szorgalmasan írni, és nem az íróasztalom fiókja számára, hanem kereseti célból is.” (Kánya: Réges-régi időkről, 176.)

Másutt az Isten színe előtti fáradhatatlan, a majdani jutalom reményében végzett odaadó, kötelességtudó munka maximája jelenik meg:

„Győznöm kell, lehetetlenség a kudarc, mikor a munka becsületes, serény, mikor lemondásteljes még a külső élet is […], hisz csak van egy felsőbb ítélőszék, amely számba veszi munkásságomat, a becsületes célt, az önmegtagadást, csak gyermekeimnek legyen meg a kenyerük.” (Kánya: Réges-régi időkről, 207.)

Néhol pedig a munka a honért hozott áldozattal válik egyenlővé:

„A magyar társadalom fő törekvése azon irányban haladni a művelődés és nemzeti fejlődés terén, mely a nyugot államait erőben és hatalomban oly nagygyá tette. Ez iránynak fő jellemvonása a nemzeti munka terjedése. […] De különben is egy erős, államfönntartó középosztály csak ugy képzelhető, ha a munkából a nő is kiveszi a maga részét és a nemzetgazdaságnak nemcsak fogyasztó, hanem dolgozó, termelő tagjává is válik.” (Emilia: A magyar közönséghez! In: Evangélikus Országos Levéltár, Kanya Pál és Kánya Emília hagyatéka)

Azon alapelv megszegése tehát, amely szerint az anyai szereppel járó feladatok a női élet minden területét ki kell, hogy töltsék, úgy tűnik, indoklásra szorult, s ebben a pénzért végzett munkavégzés közösségi aspektusa vált mérvadóvá. A honleányi szerep támadhatatlansága azt tehette lehetővé, hogy Kánya Emília élet- és szakmai pályájának lépései, a megszokott női mintáktól való eltérés ne keltsen maradandó társadalmi megütközést. Vagyis, hogy a család közösségétől való részleges „elfordulást”, a korszak mércéi szerint nemi szempontból szokatlan gyakorlatokat ne az egyént középpontba állító, „önmegvalósító” lépésként, hanem épphogy társadalmi tettként, egy másik közösségért, a honért hozott áldozatként lehessen elbeszélni.

Passiótörténet egy 19. századi emlékiratban – az anyai szerep közösségi funkciója

Hasonló technika figyelhető meg Kánya Emília anyai szereppel kapcsolatos érvelésében. Általánosságban az anyaságról értekezve sokszor annak társadalomért végzett szolgálatára hívja fel a figyelmet:

„Hiszen ebben kulminál mai nap a nőkérdés! Derék háziaszszonnyá lenni, ha a sors úgy rendeli, szerető, okos anyának fejlődni, nem-e ugyanolyan betöltött hivatás, mint a jó orvosnő, tanárnő, mérnöknő?” (Kánya: Réges-régi időkről, 253.)

„A nőnek más tért jelölt ki a természet, a melyen leróhatja tartozását a társadalomnak és használhat az emberiségnek: e tér a családi kör; ennek élni, itt hasznosan müködni első, elutasíthatlan kötelessége, és a ki azt nem teljesíti lehetőleg hiven, csak olyan vétkes, mint az olyan férfi, a ki az önválasztotta pályán hanyagul jár el dolgaiban és ez által terhére lesz a társadalomnak és átkára övéinek.” (Emilia: Néhány szó a nőnem érdekében. Családi Kör, 1863/8–11, 86.)

Önéletírásában saját anyai szerepének megformálásakor inkább az anyaság mint szent hivatás bevett sémáját alkalmazza; az anyaságot egyszerre máriai, egyszerre krisztusi szerepként láttatja. A biblikus hagyományra támaszkodó retorika a szakrális beszédmóddal már a várandósság elbeszélésekor is érvényesül: „A tél vége felé éreztem, hogy anyává leszek ősszel. […] Én már nem járok, én már röpülök a mennyország felé! Meg vagyok váltva, meg vagyok szentelve […]!” (Kánya: Réges-régi időkről, 84.)

Az első gyermek, Irén születése utáni néhány hónap ábrázolásakor bibliai utalás olvasható a szövegben: az önéletrajzi ént Máriaként, hármójukat pedig a Szent Családként látjuk. Az elbeszélés szerint az 1848-as események elűzik őket Pestről; menekülniük kell a néhány hónapos csecsemővel; nem tudják, hová igyekeznek, csak zarándokolnak; kint ordító hideg; semmilyen fogadóba nem nyernek bebocsátást, mert minden szoba foglalt; végül egy hideg, penészes lyukban találnak nyugalomra éjszakára, ahol vizes szalmán alszanak. Kint „[b]ábeli zűrzavar mindenütt”, „harmadnap délelőtt meglátták a legelső német katonákat”. Végül a betéttörténet a következőképpen végződik: „Leírhatatlan a boldog nagyszülők és nővéreim boldogsága: csak kapkodták egymás kezéből a szép Irénkét, és rövid időre felejtve volt a három hónapig tartott számkivetés.” (93–102.)

A történet konkrét és áttételes bibliai utalások nélkül is megformálható lenne, de mint minden elbeszélés, ez is tudatos választás eredménye: az emlékirat beszélője saját szülői figuráját máriai, férjéét józsefi szereplőként mutatja fel. A máriai szerep az első gyermek születését követő egy év után is folytatódik a szövegben: Irénről egyértelműen többet és gyengédebb hangnemben tudósít a narrátor, mint többi hét gyermekéről. Többük nevéről vagy születésük tényéről sem kapunk információt. Míg testvérei, második férje, illetve barátnői haláláról eposzi jellegű felsorolással, higgadt tudomásulvétellel számol be, addig Irén haláláról (azt napra pontosan megnevezve) hosszan olvashatunk, a beszélő elviselhetetlen fájdalmával a középpontban, kiáltását néhol az ima beszédhelyzetében folytatva.

A saját gyermekét sirató anya képe terjedelemben, de fájdalmat nyomatékosító jellegében is hangsúlyos jelenet az emlékiratban:

„Mikor 1892-ben, február 6-án a halál elragadta Irén leányomat, azt gondoltam, utána kell pusztulnom nekem is. Üres az élet nála nélkül, elviselhetetlen teher, földhez sújtó gyötrelem. […] Szerettem a gyermekeimet mind, de hiába, ő volt nemcsak örömem, hanem büszkeségem is, támogatóm, vigasztalóm, kiegészítése életemnek, lelkem, szemem gyönyörűsége! Nem tudok még igazán belenyugodni az életbe és most is sírom az emberfeletti kín keserves könnyeit utána! […] De ki nem szolgált reá, bűnös ember létére! És vajon ki nem kiáltott fel nagy, szívettépő kínjában: miért, miért kell nekem ezt átélni? Nem volt még elég a szenvedésből, a szívfájdalomból? Az a legfőbb tökély és jóság, a mi kegyes isteni atyánk hogyan nézheti, vagyis okozhatja érző lelkünknek ezt a mártíromságot? Mi földi szülők megrabolnánk-e gyermekeinket legnagyobb kincsüktől?” (Kánya: Réges-régi időkről, 246, 272.)

Az önéletírás a Mária alakjára épülő kulturális séma mellett a Krisztust középpontba állító hagyományból is merít, az életutat ugyanis passiótörténetként beszéli el. A második fejezet címe Új élet, új szenvedés; a negyedik alcíme Utolsó stáció. Az első fejezet így végződik: „Itt kezdődik új életem! Szenvedésteljes pályafutásom!” De szemléletesek az emlékirat következő részletei is:

„Magam akartam küzdeni, szenvedni, hogy róla [Szegfi Mórról] elhárítsak minden, de minden szenvedést […]. Vajon hová van felírva ennek a sok esztendőnek a kínos szenvedése, a gályarabságnál nehezebb vergődése! […] Hisz szenvedésből állott egész életem, és ennek csakis a koporsóban lesz vége. […] Nem is a boldogságra születtünk mi emberek, de betöltésére a végcélnak. De mi ez? Mikor érjük el?” (Kánya: Réges-régi időkről, 207, 240.)

A Réges-régi időkről nagy részében az élet eseményeinek kitett beszélő krisztusi mártírként láttatja magát, aki számára az élet szenvedéstörténet, a munka pedig áldozatvállalás a honért és családjáért. E retorika az életmű más darabjaiban is megjelenik. Hasonlóan fogalmaz Kánya Szeretet könyve című regényének a szerző alteregójaként értelmezhető narrátora is. A szövegben a szenvedés az élet szükséges, sőt dicső elemeként tűnik fel:

„Melyik embernek nem kell szenvedni az életben? És melyik pályának nincsenek tövisei? És nem dicső-e, egy jó ügyért szenvedni? Mi értéke volna az erénynek, ha gyakorlata szenvedéssel nem járna? […] Eszter egyszeriben csendesebb lett; nagy, mondhatatlanul nagy volt szivében a fájdalom, de az őrületes lázongás csillapult; tudta, miért szenved, és nyugodtan hajtotta meg lelkét és vette magára a bünhödés nehéz keresztfáját és vitte azt föl a megváltás Golgothájára.”
(Emilia: Szeretet könyve. Pest, Khór és Wein, 1864, 28, 60.)

* * *

Kánya Emília önéletrajzi jellegű írásai tehát egy, a nemzet közösségéért szenvedő 19. századi magyar anya ars poeticájának tekinthetők. E szövegekben retorikailag hasonló séma érvényesül, mint a honleányi szerepben: a honleányság fogalma minden egyéni(nek tűnő) lépést a társadalom javára szolgáló tevékenységként és szerepként mutat fel; vagyis a honleányság eszméjében az egyéni szempont feloldódik a közösségi aspektusban. A Réges-régi időkről műfaja a személyes életút rögzítését várja el, az önéletírásban azonban minden egyéni lépés magasabb rendűként, másokért hozott áldozatként jelenik meg. Miként tehát a honleányi szerepben, úgy az emlékiratban is az ént középpontba állító technikával a társadalmi aspektus, az anyaszerep közösségi jellege domborodik ki.

Az anyaságra mint szent hivatásra való hivatkozás részben a korabeli közbeszéd érvrendszerének része, de a társadalmi nem, a nemzet és Mária alakjának összefonódására népszerű példa a Patrona Hungariae-eszme is a 16. századból. Kánya Emília különböző műfajú írásaiban az anyaság társadalmi funkciójának és szentségének hirdetése ugyanazon retorika elemeként értelmezhető: kiváló „védelmet” jelentett az egyéni életút normaszegő lépéseit érő esetleges megbélyegzések ellenében.

Kánya Emília élet- és szakmai pályája, szerepformálása azt igazolja, hogy a nemzet közösségére való hivatkozás retorikája az, amelyen keresztül megvalósulhatott a 19. századi Magyarországon az értelmiségi nők szereprepertoárjának bővülése. A honleányság eszméje, a honleányi szerep hangsúlyozása és változatos használata tehát nemhogy segített, de kifejezetten lehetővé is tett olyan törekvéseket, amelyeket visszatekintő perspektívából eszköznek tekinthetünk a nemek közötti egyenlőség előmozdításában.

*

A cikk a Bölcsészettudományi Kutatóközpontban megvalósuló NKFIH Tudományos Mecenatúra Katt(anj) a tudományra! (MEC-N140829) projekt keretében készült. Kiindulópontja a szerző A honleányság mint női emancipáció: Kánya Emília alakja és munkássága című doktori értekezésének (Pécs, 2020) egyik fejezete.