Családtörténetek blog
“A szelíd, okos lélek” – Fény- és árnyképek az anyaság történetéből
Szüleim emlékének
Gyermekszülés mint életfeladat
A gyermeket a hagyományos társadalom Isten ajándékának tekintette: ezt a viszonyulást fejezte ki a kereszténység a születéskorlátozás tilalmával. A vallás parancsa egybeesett a gyakorlati megfontolásokkal is. A magas csecsemő- és gyerekhalandóság mellett csak a minél több születés biztosíthatta a család fennmaradását. Ezt pedig a hagyományos társadalom a legfőbb személyes életfeladatnak tekintette: az egyén elsősorban ősei és utódai sorát összekötő láncszemként gondolt magára. (Az ősiség jogintézménye, azaz a nemesi birtok elidegeníthetetlensége ezt a felfogást jelenítette meg plasztikusan. A föld valódi tulajdonosa a család, és nem a pillanatnyi birtokos; ő mintegy “megőrzésre” kapta azt, azzal a kötelezettséggel, hogy majdan továbbadja a következő nemzedéknek.) A kétkezi munkát végzők – parasztok, iparosok – szemében a gyermek a családi gazdaság munkaerejeként is értéknek számított, de ő volt a szülők “nyugdíjbiztosítása” is: a munkaképtelen öregek szinte kizárólag utódaik gondoskodására számíthattak.
A gyermek fontosságából következett, hogy a nő számára a szülés jelentette rendeltetésének beteljesülését. (A 19. századi női szerepekről bővebben korábbi posztom: “Első kötelessége a házibéke biztosítása” – A nő a polgári családban) A hagyományos társadalom arra ösztönözte a nőt, hogy annyi gyermeket szüljön, amennyire csak képes. A termékeny nők nagy része életének legalább két évtizedét a terhesség-szülés-szoptatás körforgásában töltötte. Magyarországon a terjedő születéskorlátozás következményeként csak a 19. század vége felé kezdett el csökkenni a termékenységi szerepkör súlya a nők életében, legalábbis némely vidéken, illetve egyes társadalmi rétegekben.
Noha a nők egyik fő élethivatásának az anyai szerepet tartották, a 19. századi nevelési irodalomban az erre való felkészítésnek kevés nyomát lehet találni. A felső- és középosztály lányait nevelő intézetekben elsősorban a társasági életben való érvényesüléshez szükséges készségek (illem, tánc-, zene és énektudás, idegen nyelv ismerete) elsajátítására koncentráltak. A század vége felé – főleg az alsó középosztály lányainak szánva – terjedt a háztartási ismeretek iskolai oktatása is, azaz a háziasszonyi szerepre való felkészítés. Az anyaság esetében azonban megkerülhetetlen lett volna, hogy legalább közvetve érintsék a szexualitást – az erről való beszédetviszont a viktoriánus kor tabunak tekintette. (Erről bővebben: “A botrányt kerülni kellett” – Szexualitás és prüdéria a boldog békeidőkben )
Konyhai ismeretek tanítása egy lánynevelő intézetben
A lányok túlnyomó része így minden felkészítés nélkül ért el a nemi érettséghez, legfeljebb közvetlenül az esküvő előtt avatták be őket úgy-ahogy a házasélet testi vonatkozásaiba. Andrássy Katinka grófnő (Károlyi Mihályné) emlékirata szerint az arisztokrata család leányai elől a férjhez menésig szinte hermetikusan elzártak minden, a szexualitással akár csak áttételesen kapcsolatos információt. Hiába zajlott otthon a szülés, azt nagy titkolózás övezte: a kistestvérek érkezésekor a kislányokat elküldték hazulról, „mert akkoriban az volt a felfogás, helytelen a gyerekeket ilyenkor otthon tartani, hiszen még észrevehetnek valamit”. A pesti középpolgári családból származó Vidor Teklát – a fizikus Szilárd Leó anyját – ugyanolyan felkészületlenül érte, s ezért nagy ijedtséget okozott neki az első menstruáció, mint ahogy a néprajzi gyűjtésekben visszaemlékező parasztasszonyokat. A leánygimnáziumban tanító Hrabovszky Júlia az 1919-es kommün legsokkolóbb intézkedései között említi azt a rendeletet, hogy a tanárnők „a gyermekeket nemi dolgokban is világosítsák fel. Képzelhető, milyen nagy volt a tanári kar felháborodása és az anyák kétségbeesése!”
A középosztályi kislányok tipikus játéka, a baba az anyaságra való felkészülést szolgálta “ártatlan” módon
1904, Fortepan
A szülés mint a női közösség belügye
A szülés helyét, módját, illetve az abban közreműködőket tekintve a 19. századot még a hagyományos formák továbbélése jellemezte, bár valamelyes szerepet követelt már magának a modern állam által kiépített egészségügyi intézményrendszer is.
A paraszti világban, különösen a tanyán élők körében még nem számított ritkaságnak az idősebb nőrokon, a szomszédasszony vagy a férj segítségével lezajlott szülés sem, de a 19. század vége felé már szakképzett segítő közreműködésével jött világra az újszülöttek nagy többsége. A többieknél ügyesebb, bátrabb, ezért gyakran segítségül hívott asszonyokat a 18. században a felvilágosult abszolutizmus indította el a professzionális bábává válás útján. „Azt akarja a’ mi Kegyelmes Asszonyunk, hogy tanultabbak legyenek ennekutána a’ Bábák, tudjanak a’ Szülésnek keserves kínjai közt fetrengő szegény Asszonyi állaton segíteni” – tolmácsolta közérthetően Mária Terézia rendeletét egy szülészeti alapismereteket összefoglaló bába-tankönyv szerzője. Tevékenységük fokozatosan állami ellenőrzés alá került: kiépültek a képzésük intézményei, működésüket vizsgákhoz és oklevélhez kötötték, közreműködésüket pedig igyekeztek kötelezővé tenni a szülésnél.
KÉP
A lassú professzionalizáció folyamatának nagy lökést adott az 1876-os közegészségügyi törvény, amely a nagyobb településeket bába alkalmazására kötelezte. A szülést segítő nők ekkoriban nagyon különböző szintű ismeretekkel rendelkeztek. A hierarchia alján a csak tapasztalataikra támaszkodó parasztbábák tevékenykedtek. Közülük emelkedtek ki a megyei főorvos által néhány napos alapképzésben részesült és vizsgát tett ún. cédulás, illetve a gyorstalpaló tanfolyamokon végzett másodrendű bábák. A rangsor élén az egyetemi orvosképzés mellett működő intézetekben végzett okleveles szülésznők álltak.
A bábák eszköztára meglehetősen szerény volt: kés vagy olló, fonal a köldökzsinór elkötéséhez, némi ecet vagy spiritusz az élesztésre és vérzéscsillapításra, valamint egy flaska szenteltvíz, ha a csecsemő életképtelensége esetén “szükségkeresztelésre” lenne szükség. A beöntéshez marhahólyagot használtak, de a 19. század második felétől már inkább a patikákban kapható irrigátort részesítették előnyben. Vaj vagy zsír minden háznál akadt, ezzel a bábák szülő nő hasát, derekát és gátja környékét alaposan megkenték, szükség esetén masszírozták.
A szülő nők „vagy dörzsöltetik, kenegetik egész testüket vagy csak a derekukat, ami tudvalevőleg általános szokás, vagy a hasukat, hogy a gyermek lejjebb menjen… A kenegetést néha olyan buzgalommal végzik, hogy a bőrt is majdnem ledörzsölik. Azt tartják ugyanis, hogy a kenegetéssel segítenek a gyermeknek, hogy a fejére forduljon”– ismertette a szülés során alkalmazott praktikákat Temesváry Rezső 1899-ben kelt Bába-Kalauzában.
Bába-mesterségre tanító könyv 1766-ból
Az egyszerű, sima lefolyású szüléseknél a falusi bábák is megállták a helyüket. Tudták például, hogy a vajúdó nő sétáltatása előbb-utóbb meghozza az eredményét, és nem erőszakoskodtak akkor sem, ha a kismama inkább ülve vagy fekve érezte kényelmesebbnek a szülést. Komplikációk esetén azonban gyakran megállt a tudományuk, és még a 20. század elején sem volt biztos, hogy kezet mostak, mielőtt a szülő nőhöz nyúltak, vagy nem tettek rontás ellen kacsalábat az újszülött fürösztő vizébe.
A szülés az agrártársadalomban teljesen, a városi lakosság esetében túlnyomórészt otthon zajlott. A „szülőszoba” lehetett a parasztház szobája, kamrája, konyhája, de akár az istálló is. Az ágyban (szobában) szülés falun csak a 19. század végére, az okleveles bábák elterjedésének köszönhetően vált általánossá.
A szülés körüli teendők kizárólag a női közösség (rokonok, szomszédok) feladatkörébe tartoztak. A férfiak – beleértve a férjet is – jelenlétét, közreműködését csak rendkívüli körülmények indokolhatták. A szülő nő édesanyja és nagynénjei előkészítették a terepet, befűtöttek, vizet melegítettek, rongyokat szereztek, a férj pedig, miután elhívta a bábát és behordta a kútról a vizet, az udvaron vagy a kocsmában várta, hogy a gyermeke világra jöjjön.
A szülészet ugyan már az 1780-as évektől kötelező tárgy volt az orvosképzésben, de önálló tanszéket csak száz évvel később kapott a budapesti egyetemen. Orvos vagy sebész (azaz férfi) azonban még a 19. század végén is csak nagyon ritkán, legfeljebb súlyos komplikáció esetén került kapcsolatba a szüléssel. Kórházban csak a kényszerhelyzetben lévők, többnyire a városi társadalom peremére sodródottak – megesett leányok, cselédek, prostituáltak, nyomorúságos lakásviszonyok közt élő munkásnők – hozták világra gyermeküket. Ők egyben az orvos- és bábaképzés „taneszközeinek” szerepét is betöltötték. (A magyar történeti tudatban Semmelweis felismerésének jelentősége messze el van túlozva. Az a fajta fertőzésveszély, amelyet módszerével elhárított, csak az egyetemek gyakorló kórházaiban fenyegetett, ott azonban csak az újszülöttek elenyésző hányada jött világra.)
(A szülés kultúrtörténetéről szóló kitűnő könyv: Deáky Zita – Krász Lilla: Minden dolgok kezdete)
Illusztráció egy 1772-ben megjelent bába-tankönyvből
Van-e története az anyai szeretetnek?
Egy korábbi posztomban (“Szülőim puritán szigort gyakoroltak” – A gyermek a hagyományos társadalomban) érintettem már, hogy a 20. század előtti Európát a bőséges gyermekáldás mellett a mai ember számára szinte elképzelhetetlenül magas csecsemő- és gyermekhalandóság jellemezte. Felnövésük viszonylag alacsony esélye miatt a szülők mai normáinkhoz képest ridegen viszonyultak gyermekeikhez. A születés nem számított rendkívüli eseménynek, különös jelentőséggel legfeljebb az első gyermek érkezése bírt, főleg, ha az fiú volt. “Az atyám házanépe csaknem minden esztendőben szaporodott, s így anyámat könnyű vala arra hajtani, hogy engemet adjon által a nagyanyámnak“- emlékszik gyermekéveire Kazinczy Ferenc. A 18. század közepi vidéki nemes család mindennapi életében éppúgy nem volt meghatározó jelentősége a gyermek születésének, mint száz évvel később az óbudai munkáscsalád esetében:
Családi életünk nem volt egyhangú, mindig történt valami. Nekünk gyerekeknek a legérdekesebb az volt, ha kistestvérünk született. Egy ízben ikrek születtek. Egyik kisfiú, a másik lány. Hét-nyolc éves lehettem akkor. A szülésznő kijött a szobából az udvarra, és közölte apámmal: ikrek születtek. Apám befutott a konyhába, és sebtében felhajtott egy bögre vizet. … Életében először közel érezte magát az ájuláshoz. Hiszen minden újabb gyermekáldás újabb gond a szegény ember számára. A kettős gyermekáldás pedig igazán sok volt a jóból. Ikertestvéreim egyébként hamarosan meghaltak. Egyéves korukban egyazon héten – ahogy akkor mondták – fogzásban elpusztultak.
Így adott egymásnak több ízben találkozót nálunk születés és halál. Anyám tizenkétszer esett teherbe. Nem minden esetben szülte meg gyermekét, mert a szegénység ingoványai alattomosak. Hol megcsúszott a mosóteknő előtt, hol „megemelte” magát – ahogy mondták – a nyolcadik, kilencedik hónapban.
Gárdos Mariska: Százarcú élet. Budapest, 1975.
Daniel Nikolaus Chodowiecki: Gyermekágy
Az anyaság kultusza, az anyai hivatás eszményítése leginkább a polgári családideál virágkorához köthető. Az otthon falai közé szorított nő a háztartás vezetését és a gyermekek nevelését kapta kizárólagos feladatul, egyúttal hatalma területéül. “Nagyanyám semmi s senki által nem gátolva zsarnokoskodott a gyermeksereg fölött; Benjamin-gyermekét [azaz a legfiatalabbat], XII. Károlyt, független, fölötte élénk s a szabad mozoghatást áhítozó jelleménél fogva éppen nem kedvelte” – érzékeltette Podmaniczky Frigyes egy 18. század végi arisztokrata család hatalmi viszonyait.
A szülő-gyermek viszony a felvilágosodás óta, különösen a 19. századi polgárosodás és modernizáció folyamata során kétségtelenül lényeges változáson ment keresztül. A gyermeket születésétől fogva különleges értéknek tekintő, speciális igényeiről nagy odaadással gondoskodó, a kicsiket bensőséges, szeretetteljes légkörrel körülvevő polgári családideál perspektívájából a korábbi korokra visszatekintve a mentalitástörténet egyenesen azt kérdezte: létezett-e egyáltalán a szülői, különösen az anyai szeretet a korábbi korokban?
A kételyt a francia Philippe Ariès fogalmazta meg legmarkánsabban. Szerinte a közép- és koraújkorban a felnőttek egyáltalán nem foglalkoztak a gyermekek sajátosságaival és igényeivel. Megkérdőjelezte, hogy az anyai szeretet “antropológiai állandó”, azaz előre programozott női ösztön lenne. Szerinte a gyerekekkel való intenzív törődés csak a polgári társadalomra jellemző kiscsalád sajátossága, azaz egy történelmi folyamat terméke. A korábbi korok ridegségét főleg a magas gyermekhalandósággal magyarázta: a szülők “önvédelemből” nem engedhették meg maguknak a szoros érzelmi kötődést, amikor egy újszülöttnek ötven százalék esélye sem volt a felnőtt kor elérésére.
Kirill Vikentievics Lemoch: Ismerkedés, 1885
Az Arièsszel vitatkozó történészek rengeteg forrást (például családi leveleket) gyűjtöttek össze a korábbi századokból, amelyek a gyerekek iránti intenzív érdeklődésről és törődésről vallanak, vagy amelyekben a szülők elvesztésük felett érzett fájdalmuknak adnak hangot.
Ugyanakkor ezek a többnyire egyes szülő-gyermek viszonyról szóló személyes dokumentumok számos “makacs tényre” nem adnak magyarázatot. Mindenekelőtt a magas gyermekhalandóságra, amelyet egyes történészek nem az érzelmi távolságtartás okának, hanem következményének tartanak. Mélyfúrás jellegű vizsgálatok ugyanis kimutatták, hogy egy-egy rövidebb periódusban – például egy nagy járvány után, amelynek során egy helység elvesztette a gyerekek nagy részét – lényegesen visszaesett a gyermekhalandóság. Azaz, ha nagyon akarták, az adott viszonyok közt is jelentősen tudták javítani a szülők az életben maradás esélyeit. Ugyancsak a félig-meddig szándékos elhanyagolás gyanúját erősíti a házasságon kívül született gyermekek kiugróan magas halálozási aránya.
Főleg – de nem kizárólag – a népesség nagy részét kitevő falusi és városi szegénység fogadta egykedvű beletörődéssel, sőt megkönnyebbüléssel, ha az Úr angyalként magához szólította kicsinyüket, megszabadítva ezzel a szülőket egy újabb éhes szájtól, a gyermeket pedig megkímélve a “földi siralomvölgy” szenvedéseitől. „Jól jár szegény! legalább már jó helyen lesz, úgysem szegény embernek való a sok gyermek” – így vigasztalták magukat a parasztszülők a 19. század vége felé is.
Ugyancsak nehezen egyeztethető össze a “jó szülő”, különösen az “édesanya” mai ideálképével a dajkaság intézményének elterjedtsége. A 17-19. századi Európa egyes országaiban – Itáliában, Franciaországban, majd a német fejedelemségekben – a felső- és középosztálybeli nők tömegesen bízták szoptatós dajkákra a csecsemőiket. Jobb esetben a házhoz vették – ha az életben volt, saját gyermekével együtt – a dajkát, rosszabb esetben kiadták hozzá az újszülöttet, gyakran másik helységbe. Utóbbi gyakorlat főleg a nagyobb francia városok környékén terjedt el a közép- és alsó rétegek körében, annak ellenére hogy a dajkaságba adott gyerekek életben maradási esélyei köztudottan katasztrofálisak voltak.
Albert Dubois-Pillet: Halott gyermek, 1881.
A nem kívánt gyermek kitevése (forgalmas helyre, templom, kolostor lépcsőjére) a középkortól a 19. századig Európa-szerte elterjedt alternatívája volt a gyermekgyilkosságnak. A 19. század közepén Franciaországban évente több mint 30 000, Itália államaiban 35 000 csecsemőn adtak túl így, túlnyomórészt, de nem kizárólag leányanyák. 1887-ben Moszkvában és Szentpéterváron 27 000 újszülöttet vettek fel a lelencházak. Merthogy a kitett vagy talált gyermekek problémája olyan méretű volt, hogy kezelésére külön intézménytípus alakult ki: a lelencház (Foundling Hospital, Findlinghaus). Magyarországon – talán a városfejlődés megkésettsége miatt – kevéssé terjedt el ez a gyakorlat: a 19. században alapított, a köznyelvben lelencháznak nevezett intézmények inkább árvákat és a gondoskodásra képtelen szülők gyermekeit nevelték. Nagyobb számban legfeljebb az elhagyásnak azzal a típusával lehetett találkozni – például az 1846-47-es ínség idején, – amikor a szülők a szó szoros értelmében az éhhalál elkerülése érdekében bízták idegenek könyörületére gyermekeiket.
A kérdésre, hogy van-e története az anyai szeretetnek, inkább igennel válaszolnék, de hozzátenném, hogy ez a történet nem ábrázolható egyenes vonalú fejlődésként. Koronként, régiónként és társadalmi rétegenként igen különböző érzelmi beállítódással találkozhatunk anya és gyermek viszonyában. Az viszont biztos, hogy történetietlenül járunk el, ha azt az önfeláldozó anyaideált, amelyet a 19. század polgári középosztálya szinte szentképpé stilizált – és amely mára elméletileg általános érvényűvé vált -, helytől és időtől független “emberi állandónak” képzeljük.
Vasárnapi ebéd a londoni lelencházban (Foundling Hospital) 1872
Az érzelmek skálája
A 19. századi felső- és középosztályi családi viszonyokat megörökítő emlékiratok gyakran számolnak be távolságtartó, az érzelmeket ritkán vagy egyáltalán nem kimutató szülőkről (különösen apákról). A jómódú szülők a gyermekek körüli feladatokat nagyrészt fizetett alkalmazottakra bízták, s a ház vagy lakás elkülönített részeibe „száműzték” őket. „Azt hiszem, ezek az emberek akkor örülnek, ha nem is látják a gyermekeiket és nem is hallanak róluk. Másokra bízzák őket, törődjenek ők velük, amik vendégségekbe, színházba járnak és szórakoznak” – jellemezte az arisztokrata szülőket Andrássy Gyula grófék angol nevelőnője.
A dada, gyermeklány, nevelőnő sokszor fontosabb szereplője volt a gyermek életének, mint szülei. Utóbbiak az élet magasabb rendű tevékenységeit és örömeit, míg előbbiek az érzelmi biztonságot testesíthették meg számukra. Nem volt ritkaság, hogy életre szóló kötődés, családias jellegű kapcsolat alakult ki irányukba. A bécsi Kapucinus-kripta egyetlen, nem a Habsburg-családhoz tartozó “lakója” Karoline Fuchs-Mollard grófné, Mária Terézia nevelőnője. A királynő ragaszkodása még a szigorú családi törvényt is felülírta…
A verseci német polgárcsalád sarja, Herceg Ferenc befutott íróként is különös melegséggel emlékezett dajkájára, a Szeged környéki parasztasszonyra, Zsuzsi nénire. “Hatéves koromig maradt a házunkban. A gyerekek rajongva szerették. … Esténkint mindig az ő meséi mellett aludtunk el. … Zsuzsi néni érdeme volt, hogy mikor beszélni kezdtem, először magyarul gagyogtam” – a szülői által használt németet csak utána tanulta meg.
Minél magasabban helyezkedett el a család a társadalmi hierarchiában, a gyerekek életében annál kevesebb volt az állandóság, annál gyakrabban kellett új és új – az életkorhoz alkalmasnak tartott – gondozó, nevelő és oktató személyekhez hozzászoknia. Olvashatunk az emlékiratokban rideg, a gyereket megalázó, terrorizáló nevelőkről is. Az ilyenek alkalmatlansága néha csak sokára derült ki: egyrészt az anyát többnyire elfoglalta a terhesség-szülés-gyermekágy körforgása, másrészt a legfőbb nevelési cél, a feltétlen engedelmességre szoktatás jórészt kizárta az “árulkodást”, esetleg a szülők adtak nehezen hitelt a panaszoknak. A korán árvaságra jutott Jósika Miklós báró még szerencsésnek mondható: “Legelső nevelőm W… nevű volt, igen haszontalan, rossz jellemű s emellett kegyetlen ember, kinek a büntetés legkedvesebb élvei közé tartozott. Többet mondhatnék e megromlott emberről, kit szerencsémre kedves nagyanyám jókor kiismert, s azonnal elutasított a háztól.”
“Anyánkat egyébként ritkán láttuk, csak jó reggelt és jó éjszakát kívánhattunk neki. … Nagyon ritkán csókoltuk meg anyánk arcát, csak gyűrűkkel megrakott, vékony ujjú kezét. Ezt is úgy, hogy legtöbbször mintha észre sem vette volna, szórakozottan folytatta tovább, amit éppen csinált. Még ennél is ritkábban fordult elő, hogy ő csókolt meg bennünket – nem tartozott a csókolózó anyák közé –, ezért aztán különös kegynek számított, ha mégis megtette. …
Anyám gyakran meg is vert, amíg kicsi voltam, egy elefántcsont papírvágó késsel, később, idősebb koromban, nádpálcával. Apámtól nagyon ritkán kaptam verést: ilyenkor a térdére fektetett és a tenyerével paskolt. … Anyám még egy másik büntetést is kieszelt számomra: fel kellett kelnem az asztaltól, amikor az édestésztát felszolgálták, és a sarokban térdepelnem az ebéd végéig”.
Károlyi Mihályné: Együtt a forradalomban. Emlékezések. Budapest, 1967.
Munkácsy Mihály: Anyai ösztön (tanulmány)
Beszámolnak persze az emlékezők másfajta szülő-gyermek kapcsolatokról is, bizalmas, meleg viszonyról, különösen az anyákra emlékezve. Podmaniczky Frigyes emlékiratában anyja nevelési alapelveiben ugyan bizonyos távolságtartást éreztet – “édesanyám sohasem hagyta magát a gyermekek iránt nyilvánuló úgynevezett majomszeretet által elragadtatni s félrevezettetni” -, ugyanakkor az életre szóló szoros kötődésről is beszámol: “Anyámnak én maradtam azon egyedüli gyermeke, aki halála órájáig mellőle nem távozott, a haldokló utolsó sóhaját felém lehelé, én fogtam be elalélt szemeit.”
A visszaemlékezők – túlnyomórészt férfiak – gyermekkoruk kapcsán szinte mindig sokkal nagyobb teret szentelnek az apának, mint az anyának. A család korlátlan hatalmú feje hozta ugyanis a rájuk nézve jelentősebb következményekkel járó döntéseket iskolázásáról, költözésről, s ő rendelkezett az anyagiakkal.
Úgy tűnik, az emlékezetben mélyebb nyomokat hagyott az elsősorban az apa által képviselt tekintélyelv olykor drasztikus érvényesítése. “Első emlékem, amellyel öntudatos életem kezdődik: a verés, amit édesapámtól kaptam” – jelenik meg Herczegh Ferenc memoárjában a gyógyszerész, majd polgármester atya. “Soha életemben senkitől és semmitől nem féltem annyira, mint édesapától. Komor és kemény férfi volt, gyűlölt minden pátoszt, és az érzelmességre iróniával válaszolt. A gyerekeit elárasztotta drága ajándékokkal, de nem csókolta meg.” A tekintélytiszteletet ugyan az anya irányában is megkövetelték, de mivel ő szintén alárendelt helyzetben volt, valamiféle szolidaritás, sőt cinkosság is gyakran érvényesült gyermekek és anyjuk között. “Édesanyánk, aki velünk együtt rettegett a nála jóval idősebb urától, nagyon kényeztetett minket, és ha apától verést kaptam, ő rendesen fájdalompénzt fizetett. Néha, ha pénzre volt szükségem, azon gondolkoztam, hogy jó volna egy nyaklevest szerezni.”
Amikor a gyermek Pulszky Ferencet apja eltiltotta a hetek óta várt majálistól – csak azért, hogy ismerkedjen a lemondás élményével -, a férjénél sokkal fiatalabb anya az előző délután “befogatott, s barátommal … kiküldött Lubócra, hol sétáltunk az erdőben, fogdostunk lepkéket, labdázni tanítottuk a parasztgyerekeket, ettünk, ittunk, s oly jól mulattunk, mintha csak a majálison lettünk volna”.
Az erdélyi Újfalvi Sándor emlékiratában nagy teret szentelt finoman szólva is “öntörvényű” apjának, akit a patriarchális rendi világ tipikus alakjaként rajzolt meg. A domináns apafigura mellett kevés mozgástér és alárendelt szerep juthatott csak az anyának:“Jó anyám, a szelíd, okos lélek … ki soha még gondolattal sem bántott senkit … idő előtt elhervadt és a másokat oly határtalanul boldogító áldott lélek negyvenkettődik éviben már sírba szállt.”
Munkácsy Mihály: Két család a szalonban
Anyátlanok
Az emberi életre leselkedő veszélyek nemcsak a kisgyermekekre nézve voltak sokkal súlyosabbak, mint napjainkban. Számos 19. századi életrajz kezdődik úgy, hogy “anyját korán elvesztette”: néha a szóban forgó politikus, író vagy művész, máskor egy kisebb testvér születésébe halt bele, esetleg valamely járvány vagy korabeli népbetegség vitte el.
Néhány példa a végtelen sorból: Deák Ferenc anyja néhány órával élte túl fia születését. Az író Jósika Miklós báró emlékiratában egy mondatba sűríti a családi tragédiát: “Szegény jó anyám 1799-ben, fiatal korában – huszonnyolc éves volt – mellbetegségben meghalt, hagyván maga után öt árvát.” Kölcsey Ferenc 11 éves volt, amikor anyja – öt évvel az apa után – meghalt, és ettől kezdve a család egy régi hű cselédje viselte gondját mind neki, mind három kisebb testvérének. A reformkori irodalmi életben fontos szerepet játszó Vachott-fivérek, Sándor és Imre 11, illetve 13 évesek voltak, amikor anyjukat elvitte a kolera, apjukat pedig a tüdőbaj. Nővérük, aki a népdalgyűjtő Erdélyi János felesége lett, 9 nappal a szülés után halt meg gyermekágyi lázban.
József főherceg nádor két felesége, a 18 éves cárleány Alexandra Pavlovna és a 20 éves német hercegnő Hermina egyaránt gyermekágyi lázban hunyt el. A nádor bátyja, I. Ferenc császár első felesége, Erzsébet a szülésbe halt bele 23 évesen.
Ha még a társadalom csúcsán is ilyen veszélyes esemény volt a szülés, elképzelhető, hogy az alacsonyabb osztályok asszonyai számára milyen kockázatot jelentett…
Anya és gyermeke a 19. század végén. Fortepan
Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!
