Családtörténetek blog

A város árvái. Kitett és talált gyermekek a 18. századi Pest-Budán és Óbudán

Simon Katalin, Budapest Főváros Levéltára főlevéltárosa azt mutatja be, milyen gondoskodásra számíthattak az elárvult és “kitett” gyermekek a 18. századi Pest-Budán.

„A’ régi Időben olly szokás vólt a’ Világnak némelly részeiben, hogy a’ melly Szülék Magzatjaikkal bajlódni nem kívántak, vagy éktelen ábrázatuak voltak, avagy szerencsétlen Tsillag alatt születtettek, ők azokat el-vetették: hát mit szóljak a’ mi Időnk szerént ama’ nagy roppant Városokról, hány el-hagyatott Fattyú-Gyermekek szedettetnek-fel Esztendőnként azoknak Utszáiban?” (Weszprémi István, 1760)

Európa egyes nagyvárosaiban már a középkorban problémát okozott a szegény árvákról, lelencekről történő gondoskodás. Az ilyen gyerekek nevelésének kérdése összefonódott a szegény- és betegüggyel, így alapították meg a reneszánsz Firenzében 1421-ben az „ártatlanok kórházát”, azaz az Ospedale degli Innocentit, amely egyszerre volt betegápoló intézmény és lelencház. A 17–18. századi Párizsban és Londonban már bevett, sőt, a társadalom többsége által tolerált gyakorlatnak számított a nem kívánt, mégis megszületett gyermekek utcára tétele, sorsukra hagyása. A londoni utcán haldokló, elhagyott csecsemők sokkoló látványa arra ösztönözte a filantrópus Thomas Coramot, hogy külön ún. lelenckórházat alapítson számukra, s így mentse meg őket a biztos haláltól. A Habsburg Birodalomban a sebészmesterek, bábák képzését biztosító egyetemek vagy tartományi líceumok alá tartozó szülőintézetekben adódott lehetőségük a megesett nőknek világra hozni gyermeküket. Az 1784-ben Bécsben megnyílt Allgemeines Krankenhausban már külön szülészeti osztály és lelencház működött, ahol a nők titokban szülhettek és hagyhatták az intézményben újszülöttjüket.

Az első lelencházak

Európa egyes nagyvárosaiban már a középkorban problémát okozott a szegény árvákról, lelencekről történő gondoskodás. Az ilyen gyerekek nevelésének kérdése összefonódott a szegény- és betegüggyel. Így alapították meg a reneszánsz Firenzében 1421-ben az „ártatlanok kórházát”, azaz az Ospedale degli Innocentit, amely egyszerre volt betegápoló intézmény és lelencház.

A 17–18. századi Párizsban és Londonban már bevett, sőt, a társadalom többsége által tolerált gyakorlatnak számított a nem kívánt, mégis megszületett gyermekek utcára tétele, sorsukra hagyása. A londoni utcán haldokló, elhagyott csecsemők sokkoló látványa arra ösztönözte a filantrópus Thomas Coramot, hogy külön ún. lelenckórházat alapítson számukra, s így mentse meg őket a biztos haláltól.

A Habsburg Birodalomban a sebészmesterek, bábák képzését biztosító egyetemek vagy tartományi líceumok alá tartozó szülőintézetekben adódott lehetőségük a megesett nőknek világra hozni gyermeküket. Az 1784-ben Bécsben megnyílt Allgemeines Krankenhausban már külön szülészeti osztály és lelencház működött, ahol a nők titokban szülhettek és hagyhatták az intézményben újszülöttjüket.

Thomas Coram (1668 körül–1751), a londoni „lelenckórház” (Foundling Hospital) alapítója. Coramot sokkolta a londoni utcákra kitett, sorsukra hagyott gyermekek sokasága, ezen élmények hatására döntötte el, hogy a lelencek, szegény árvák gondozására külön intézetet alapít. A kép Coramot egy mózeskosárban kitett gyermekkel ábrázolja. (Forrás: Wellcome Collection)

A Páli Szent Vincéről nevezett nővérek (más néven Irgalmas Nővérek) lelenceket gondoznak Párizsban.
(Forrás: Wellcome Collection)
A rendet 1633-ban alapította Páli Szent Vince, segítőtársa Marillac Szent Lujza volt. A rend kezdetben szegénygondozással, betegápolással foglalkozott, de rövid időn belül magukra vállalták lelencek, kisgyermekek nevelését. A „Szürke Nénék” Magyarországon csak 1852-ben jelentek meg, rá egy évre, 1853-ban telepedtek le Pesten. A 19-20. század fordulójára – kórházi szolgálatuk mellett – hazánkban az egyik legjelentősebb gyermekgondozó, nevelő renddé váltak.

Lelencügy Budán

Noha a 18. századi Budán és Óbudán a források tanúsága szerint sosem öltött a nyugat-európaihoz hasonló méreteket a gyerekek kitétele, de kisebb számban előfordultak sorsukra hagyott kisgyermekek. A fent említett nagyvárosokkal ellentétben nálunk ekkor még hiányzott a lelencekről történő gondoskodás intézményi háttere, hiszen a József-fiúárvaház is csak 1843-ban nyitotta meg kapuit Pesten.

Buda város főkamarási számadásaiban az 1740-es években jelennek meg az első, lelencgondozásra utaló bejegyzések. Ez persze nem jelenti azt, hogy korábban nem találtak volna kitett gyermeket a városban, azonban ekkortól kezdett a jelenség olyan mértékűvé válni, hogy Buda gazdálkodásában külön számolni kezdtek eltartásuk költségeivel. Az 1740-es években ez évi 5-8 gyermeket jelentett, de számuk folyamatosan növekedett. A következő évtizedben 15-23 között mozgott az évi ellátottak száma, 1772-ben már 35 talált gyermek élt Budán. A város kezdetben egyszerűen az „alamizsna”-rovatban jegyezte fel az utánuk elszámolt összeget, azaz egy talált gyermek gondozását egy kategóriába sorolta például az Oszmán Birodalomba utazó, családtagjait a fogságból kiváltani szándékozók számára és a leégett városok újjáépítésére tett adományokkal vagy egyéb, nyomorgó és szegény embereknek adott egyedi segélyekkel.

Budán, annak ellenére, hogy az „alamizsna” a század közepére gyakorlatilag a lelencek utáni összegeket jelölte, önálló elszámolási tétellé csak 1777-ben vált, rá tíz évre viszont eltűnik a számadásokból. Valószínűleg ekkor kerül át a lelencügy az Árvahivatalhoz, hiszen a város szempontjából a lelencek és a szegény árvák nem különböztek egymástól. Az elszámolásokban például rendszeresen előfordult, hogy a bejegyzése idején egy gyermek még „szegény árvaként” szerepelt, a következő években viszont már egyszerűen „lelenc”-nek nevezték. Pesten ennek fordítottjára is van példa (azaz egy-egy lelencre később árvaként hivatkoznak), ott azonban már a század közepétől már jóval több gyermek után fizetett a város, így nem csoda, ha a számadás készítői nem tartották számon az egyes gyermekek pontos státuszát – sőt, sok esetben nevüket sem.

Tanácsülési jegyzőkönyv kivonata Budáról egy lelenc gondozásba adásáról 1742-ből. A jegyzőkönyv azon ritka esetek egyikét örökítette meg, ahol a város Országút nevű részén megtalált gyermek mellé elhelyezték annak keresztlevelét is, amelyből a megtaláló és a Tanács megtudhatta a fiú nevét és születési helyét. A Christoph Simonnak keresztelt gyermeket a Borsod vármegyei Emődről hozta anyja a fővárosba. (Budapest Főváros Levéltára)

Talált gyermekek Pesten

Pesten a század közepétől külön tételként szerepel a számadásokban „a talált gyermekek eltartására” fordított összeg. Pest a jelek szerint már ekkor kedvelt célpontja lett a törvénytelen gyermeküket sorsukra hagyó nőknek, hiszen a tömegeket vonzó országos vásárok alkalmával észrevétlenül hagyhatták hátra őket. Az, hogy a keresztényi irgalom mellett ez idővel a városnak kezdett kellemetlen terhet jelenteni, jól illusztrálja, hogy a számadásokban rövid időn belül a részvétet sugalló „talált gyermekből” egyszerű „lelenc” lett.

A város 1773-ban már nem kevés összeget, 1137 forintot, éves kiadásainak mintegy 3%-át költötte a szülő nélkül maradt gyermekek gondozására. Budán egyébként ugyanekkor a lelencek tartásdíját „kegyelempénznek” (Gnadengeld) nevezték. A havonta adott díj mind Budán, mind Pesten a gyermek életkorától függött. Az 1760-as években Budán például a legkisebbek után havi 4 forintot fizetett a város, két-három éves kor körül az összeg lecsökkent 3-, majd 2 forintra, idősebb gyermekekért már csak havi 1 forint 30 krajcár járt. Az összeget növelték fogyatékosság vagy több gyermek (például szegény árva testvérek) egy háztartásba történő befogadása esetén. Óbudán az 1780-as években kezdtek fizetni a lelencet nevelő személyeknek, általában évi 30 forintot negyedévi részletekben. (Ez évente mindössze egy vagy két családot érintett.)

Lelencek fogadása a londoni Foundling Hospitalban a 19. században (Forrás: Wellcome Collection)

A társadalom peremén

Budán a számadásokban jól nyomon követhető 35 év alatt (1742 és 1777 között) kicsit több mint 200 lelenc sorsát lehet rekonstruálni. A gyermekek közel feléről biztosan tudjuk, hogy meg kisgyermekként elhunytak (88-an, ebből 49-en még az első életévüket sem élték meg). Hasonlóak az arányok Óbudán, ahol a 18. század folyamán talált 28 lelenc közül 13 pár hónapon belül meghalt. Ezek akkor is magas számok, ha figyelembe vesszük, hogy a szerencsésebb helyre született kisgyermekek körében is aratott a halál. Az óbudaiak esetében megjegyzendő, hogy kivétel nélkül olyan halálokok vannak feltüntetve, amelynek a gyerekek közül sokan estek áldozatul, például hagymáz, egy esetben himlő. Ahogy Weszprémi István orvos írta: „…többen halnak-meg mindenkor, a’ kik életeknek még ötödik Esztendejét sem érhetik el, mint a’ kik azt el-érik, és öt Esztendőnél tovább élnének.” A kitétel és a megtalálás között eltelt hosszabb idő szintén sokat ronthatott életkilátásaikon.

A megtalált gyermekek anyáiról, azok körülményeiről ritkán jutottak érdemi információhoz a városi hatóságok, elenyészően kevés azon esetek száma, amikor megtalálták a gyermek vér szerinti szüleit. Az egyik ilyen csecsemőt mintegy félévig gondozta egy budai asszony, mire anyját, Kukta Annát 1774 végén fellelték Komárom vármegye egyik börtönében. Az akkor még anyatejes kislány utaztatásának költségeit következő év májusában Buda városa finanszírozta. Egy esetben az időközben megtalált apa vállalta, hogy magához veszi és felneveli törvénytelen gyermekét.

A kitett gyermekek általában arról a helyről kapták vezetéknevüket – ha egyáltalán kaptak –, ahol megtalálták őket. Kapellnert például a Gellért-hegy alatti kápolnáról nevezték el, de nem ritka az út vagy híd mellé való kitételről tanúskodó Strasser, Brückner név sem. Pesten előfordult, hogy a lelenc megkapta az őt nevelő családnevét. Keresztnevüket az alapján választották, hogy megtalálásuk idején melyik szentnek volt az ünnepe.

A kitétel helye közvetve arról is árulkodik, hogy mennyire szerette volna az anya, hogy megtalálják gyermekét, és ezáltal lehetőséget kapjon a túlélésre. Könnyen belátható, hogy egy országúti híd tövébe rejtett csecsemő, és egy fogadó, fürdő vagy templom kapujához letett kisbaba közül – a forgalmasabb hely, a nagyobb feltűnés miatt – az utóbbiak kaptak több esélyt a sorstól.

Buda Főkamarási Hivatalának elszámolása egy lelenc után fizetett költségeiről 1742-ből (Budapest Főváros Levéltára)

Dajkák és nevelőszülők

Miután a város tanácsa jegyzőkönyvbe vette a lelenc megtalálását, egyúttal kijelölte a gondozásáért felelős személyt is, a szoptatós dajkát. Az ikreket ilyenkor elválasztották egymástól. Budán ritkán helyezték át másik nevelőhöz az egyszer már gondozásba adott gyereket. Néhány kivételtől eltekintve a dajkák a külvárosok szegényebb lakói, kapás, napszámos családok tagjai közül kerültek ki. Előfordult ugyanakkor, hogy egy kézműves mester (és felesége) vállalta a gyermek nevelését, aki ilyenkor a pénzösszeg mellé ruhaneműt is kapott. Óbudán jellemzően a város vagy a kincstári uradalom alkalmazottaira, a községi kocsisra vagy pásztorra bízták a talált gyerekeket. A Tabánban, ahol gyakran találtak elhagyott újszülötteket, alkalmanként maga a kisbíró, Lorenz Rivinakovics is fogadott be gyermeket. Egyiküket nyolc éven át (1764-től 1772-ig) nevelték, végül Rivinakovics özvegye szolgálatba adta egy másik családhoz.

Josef és Peter Schaffer: Buda és Pest látképe 1787-ben (Forrás: Wikimedia Commons)

A források jellegéből adódóan nehéz megállapítani, hogy a gondozásba adott kisgyerekek egy részének korai halálát szoptatási nehézségek, a nevelő gondatlansága vagy egyszerűen az általánosan magas gyermekhalandóság okozta. Mind Buda, mind Pest kamarási hivatala utólag fizette ki az aktuális tartásdíjat, ami lelkiismeretesebb gondoskodásra ösztönözhette volna a nevelőket, amennyiben a gyermek állapotát és életkörülményeit rendszeresen ellenőrizték volna. Ez az igény azonban csak a 19. század közepén fogalmazódott meg a két város tisztviselői körében.

A jelek szerint Budán és Pesten már a 18. században éltek a lelencek nevelésére „szakosodott” dajkák. A budai Theresia Puglin például 1754 és 1777 között minimum négy ilyen gyermeket vett magához, akik közül kettő pár hónapos csecsemőként, egy pedig hatévesen elhunyt. A negyediket szinte azonnal az utóbbi halálát követően fogadta be. A hasonló esetek mellett (az elhunyt csecsemő után rögtön az új, „soron következő” vállalása) gondosabb vagy szerencsésebb nevelőkkel is találkozunk. A szintén budai Catharina Kollerin például 1747 és 1772 között két lelencet vett magához, és mindkettőt sikeresen felnevelte. Az elsőt 15 évesen mesterség kitanulására adta át, míg a másik (valószínűleg egy kislány) 9-10 éves kora körül került ki a város látóköréből, hiszen ekkor már „meg tudta keresni a maga kenyerét”.

Pesten egy egészen különleges családi vállalkozásra is találni példát: Georg Hartmann hajós neje, Anna Maria 1772-től hajadon lányaival és más nőrokonaival egyfajta „mini óvodát” működtetett a Soroksári úton lévő házukban lelencek és szegény árvák számára kezdetben nyolc, majd tartósan öt gyermekkel. Az időközben megözvegyült és többszörös nagymamává vált asszony 1797-es halála előtt sikeresen útjára bocsájtotta utolsó növendékét, Joseph Bergert, akiről 10 évig gondoskodott. (Ő feltehetőleg azonos az 1819-ben üveges mesterként polgárjogot szerző Joseph Bergerrel.)

Az Illustriertes Wiener Extrablatt” 1872-es illusztrációján egy csecsemőt adnak ki egy szlovák dajkának a bécsi lelencházban, jobbra a síró anya. (Forrás: Wiener Zeitung)

A városok, ahogy a fentebbi példákon is láthattuk, igyekeztek a gyermekeket minél hamarabb munkára, önellátásra nevelni, mivel ekkor megszüntethették az utánuk járó támogatás folyósítását. A századvégi adatok alapján elmondható, hogy Pesten a 10. életév betöltését követően kikerültek a gyermekek a rendszerből, Budán ezzel szemben még 14-16 éves serdülőket is találunk a város lelencei között, igaz, 10 év felett kizárólag lányokat. A fiúkat 10 éves koruk körül rendszerint beadták valamelyik mesterember mellé inasnak. A lányok sorsa – legalábbis Pesten – a jelek szerint nem különösebben érdekelte a tanácsosokat. Budán cselédnek, szolgálatba adták őket, valószínűleg Pesten sem volt ez másként.

Kevés volt azon szerencsés gyermekek száma, akik végül örökbefogadás révén esélyt kaptak arra, hogy egy család teljes jogú tagjává váljanak. Budán a vizsgált időszakból a több mint 200 esetből mindössze hat ilyet ismerünk. Biztosan nem véletlen, hogy egy kivételével mindenhol a nevelőanya döntött úgy, hogy véglegesen családjába fogadja neveltjét.

Anton Schnürch, a várbeli Arany Sas patikusának számlája egy beteg lelencnek 1773-ban adott gyógyszerekről (Budapest Főváros Levéltára)

Óbudai lelencsorsok

A két szabad királyi várossal ellentétben az uradalmi mezőváros Óbudán a település falusias jellege – és talán az 1766-ig földesúr Zichy-család, különösen gróf Zichy Miklósné erős katolicizmusa miatt – a század első felében elenyészően kevés a törvénytelen születés, még kevesebb a lelenc. Mindkét szám az 1770-1780-as években ugrik meg, összefüggésben a cs. k. Katonai Ruhabizottmány (k. k. Militair Montour Commission) beköltözésével, valamint a textil- és selyemipari manufaktúrák megjelenésével, ami a lakosság összetételének megváltozásával járt. 1771 és 1780 között például 11 talált gyermeket jegyeztek fel, ugyanekkor a törvénytelen születések aránya elérte a 2%-ot, a rá következő évtizedben pedig a 3%-ot.

Óbudán, a város kisebb méretéből adódóan könnyebben nyomon tudták követni a lelenc későbbi sorsát. Amikor 1786-ban Melis Jánosra és nejére bízták az egyik lakóháznál talált leányt, a város támogatásáért cserébe a tanács határozottan kikötötte, hogy a gyermeket úgy neveljék, mintha a sajátjuk lenne. A lány egyébként tejtestvére lett Melisék pár hónappal korábban született fiának és 1794-ig bizonyosan a családdal élt. Ezt követően valószínűleg befogták a szőlőművelésbe, ahogyan tették azt ennyi idősen a saját gyerekeikkel is az óbudaiak.

Óbuda látképe, Jacob Alt litográfiája, 1820-1826
(Forrás: Óbudai Anziksz)

A felnőttkort megérő lelencek sorsának további alakulását – még az örökbefogadottakét is – kevés esetben lehet követni. A kivételek közé tartozik az a csecsemő, akit Óbudán 1750 októberében a Duna partjánál álló sörház kapujánál találtak, aki a keresztségben ezért a Johann Nepomuk Thorbarth (Thorwarter, azaz kapuőr) nevet kapta, keresztszülője pedig a helyi serfőző lett. Pár évesen fogadta örökbe a Német-Római Birodalomból letelepedő Wunibald Grob, aki Thorwarter születése évében érkezett Óbudára és csak 1752-ben nősült meg. A források tanúsága szerint amennyire tőle tellett, tisztességesen felnevelte Thorwartert, aki 1774-ben a város egyik szőlőcsősze lett. A fiatal férfi 1779-ben vett el egy helyi hajadont, Anna Maria Raabint. Thorwarter mindössze a mostohaapjától kapott 10 forintot vitte a házasságba, míg a nő egy kisebb szőlőt: ezt művelte a pár a férfi haláláig. A párnak négy gyermeke született, azok felnőtté válását azonban az egykori lelenc már nem érhette meg, ugyanis Thorwarter 1791-ben váratlanul elhunyt. Életútja azt mutatja, hogy az a kevés talált gyermek, aki szerencséjére megfelelő családi körülmények közé került, még ha szerényebb lehetőséggel indult is, de sikeresen be tudott illeszkedni az őt megtaláló és befogadó közösségbe.

Lavinia Spencer: A kitett gyermek. A valóságban kevés lelencnek volt olyan szerencséje, hogy olyan szeretetteljes gondoskodást kapjon, mint a 18. század végi ábrázolás sugallja. (Forrás: New York Public Library)

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!