Családtörténetek blog

Egy fejedelmi hangszer – Brandenburgi Katalin virginálja

Radnóti Klára, a Magyar Nemzeti Múzeum történész muzeológusa Brandenburgi Katalin és Bethlen Gábor házassága kapcsán mutatja be, milyen szerepet töltött be a zene az erdélyi fejedelmi udvarban, és milyen volt a fiatal leányok kedvelt hangszere, a virginál. A cikk a Sorsfordító virtuális családtörténeti kiállításhoz kapcsolódik, amely a Magyar Nemzeti Múzeum és az MTA Lendület Családtörténeti Kutatócsoport közös projektjeként készült.

A Magyar Nemzeti Múzeum hangszergyűjteményének egyik legértékesebb és legrégebbi műtárgya egy rendkívül díszes kivitelű instrumentum: egy virginál. Ez az első zeneszerszám, amit a múzeum megvásárolt. József nádornak, a múzeum fő kurátorának köszönhető, hogy hosszas tárgyalások eredményeképpen sikerült megvenni Jankovich Miklós jeles gyűjteményét (125 000 forintért), s ennek következtében került be a virginál az Érem- és Régiségtárba 1836 táján.

A Jankovich-gyűjtemény leltárában Brandenburgi Katalin fejedelemasszony (ur. 1629. november 15. – 1630. szeptember 1.) egykori tulajdonaként tartották nyilván. Ebből – a korban szokatlanul részletes – leltárból tudjuk azt is, hogy Jankovich pozsonyi ügynöke, Stern Márk szerezte meg a debreceni vásárban a tárgyat 708 forintért egy Bethlen grófnőtől, aki Brandenburgi Katalin tulajdonaként említette. Ez a szóbeli közlés az alapja a hagyománynak, amely szerint a virginál Bethlen Gábor (1580–1629) erdélyi fejedelem második feleségéé volt. Habár az eladónak nem voltak birtokában az állítását igazoló dokumentumok, a fennmaradt inventáriumok alapján valószínűsíthető, hogy a virginál egykor valóban Bethlen második hitveséé volt.

Virginál – Magyar Nemzeti Múzeum, Hangszergyűjtemény App. Jank. 243.

Brandenburgi Katalin (1602–1649) és Bethlen Gábor 1626. január 22-én kötöttek házasságot. A férjénél több mint 20 évvel fiatalabb ara és az erdélyi fejedelem nászát politikai érdekek diktálták. Bethlen első felesége halála (1622) után olyan feleséget keresett, aki politikai céljainak megvalósításában segítségére lehetett. Fejedelemmé választása után fő célja az egységes nemzeti királyság megteremtése volt, mindent ennek rendelt alá, erre áldozta egész életét. Ezt próbálta elérni mind háborúival, mind diplomáciai úton. Így kérte meg Habsburg II. Ferdinánd császár másodszülött leányának, a 13 éves Cecília Renáta főhercegnőnek a kezét. Hozományként Magyarország kormányzóságára tartott igényt. Ennek fejében ígérte eddigi „törökös” politikájának megváltoztatását, sőt, törökellenes harcot, a török kiverését a Habsburg-ház segítségével, halála után pedig Erdély átengedését. Ferdinánd lánya helyett egy oldalági hercegnőt ajánlott, akit Bethlen nem fogadott el, és szinte azonnal újabb mátka után nézett – ezúttal az európai protestáns uralkodócsaládok körében: így esett a választása György Vilmos brandenburgi választófejedelem húgára, Katalinra. Katalin a Hohenzollern dinasztia tagja, egyik nővére a dán király, IV. Keresztély felesége, a másik Gusztáv Adolf svéd királyé, György Vilmos neje pedig Pfalzi Frigyes nővére. 1620-tól hosszabb időt töltött nővére mellett a svéd királyi udvarban (itt merült fel az ötlet, hogy az első Romanov-házból való cárhoz adják feleségül – de végül ez füstbe ment). Bethlen Gábor az előnyös házasságért sokat ígért: nem csupán anyagi ügyekben volt nagyvonalú, de a házassági szerződésbe azt is belefoglalták, hogy amennyiben nem születik örököse (első feleségével, Károlyi Zsuzsannával közös gyermekeik mind meghaltak kiskorukban), Katalin követi őt a fejedelmi székben. Ha ez szokatlan is, a 45 éves fejedelem (bár már betegeskedett) még remélhette, hogy házasságából fiúutód születik, másrészt e házasságtól elég nagy hasznot is várt – hogy a korábban barbárnak tartott kis erdélyi fejedelemség ennek révén bekapcsolódhat az európai nagyhatalmi politikába. A házasságot előkészítő küldöttség azonnal tovább is utazott Berlinből a svéd, dán és angol udvarba, hogy pénzt és segítséget szerezzen egy Ferdinánd-ellenes háborúhoz, azaz a házasság révén Bethlen egy politikai szövetségi rendszert akart kiépíteni.  1625 őszén aláírták a házassági szerződést, Bethlen megkapta a szultán engedélyét is az új házassághoz, s közben csatlakozott a svéd-dán-angol szövetséghez és megindította újabb Habsburg-ellenes háborúját.

Az 1626 januárjában per procurationem (a vőlegény távollétében, képviselő útján) Cölln an der Spreeben kötött házasság révén Bethlen rokonságba került a brandenburgi választófejedelemmel és voltaképp Európa összes jelentős protestáns uralkodójával. Katalin pedig népes kíséretével új hazájába indult, ahol Kassán zajlottak az esküvői ünnepségek. Ott látta egymást először a házaspár. A fiatal menyasszony – a korabeli híradások szerint egy igazi szépség – itt találkozott vőlegényével. Bethlen ekkor már 46 éves, őszül, keleties hajviselete (egész rövid haj, csak a fejtetőn egy hosszabb tincs), magyar öltözete szokatlan lehetett a nyugatról érkezett arának,  a fejedelem pedig fiatalon sem a szépségéről volt híres… Ekkor már egészségét aláásta küzdelmes élete, az ország gondjai. A háborúk, diplomáciai csatározások, menekülések nem múltak el felette nyomtalanul.

Brandenburgi Katalin képmása, egykorú festmény után ismeretlen művész színes nyomata
Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok, Grafikai Gyűjtemény, 58.147.

Bethlen Gábor képmása, Egidius Sadeler rézmetszete, 1620
Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok, Grafikai Gyűjtemény, 776.

A bizalmas viszony kialakulását nem segíthette elő az sem, hogy nem volt közös nyelvük: Brandenburgi Katalin németül és franciául beszélt, Bethlen Gábor ezeken a nyelveken nem értett. Az a típusú mély bizalom és szeretetteljes viszony, ami Bethlen előző házasságát jellemezte, biztosan nem fejlődött ki köztük. Bethlen mint igaz jó barátjának számolt be hadjáratairól Károlyi Zsuzsannának, aki szintén rendszeres levélírással örvendeztette meg urát gyakori távolléteik alkalmával. Mint a fejedelemség első asszonya, ő volt a legjelesebb gazdasszony, maga sütötte a kenyeret és kalácsot férjének, kezelte a birtokukat, ő volt a protestáns fejedelemasszony mintaképe. Brandenburgi Katalin új asszonyként vidám, életigenlő, kedves teremtés volt (mindenben ellentéte az előző principissának), szerette az ünnepségeket, a zenét, a pompát, s ez férjének sem volt ellenére, aki maga is fontosnak tartotta, hogy méltóságát külsőségekkel hangsúlyozza.

A gyulafehérvári udvar Katalin érkezése után sokat változott. Gyakorivá váltak a táncmulatságok, álarcosbálok, Katalin meghonosította a balettet, kirándulásokat, vadászatokat szervezett, német udvaroncokkal vette magát körül, szüntelen mulatságra vágyott. A fejedelem sokat áldozott az udvari reprezentációra, fényes udvart tartott, Szalárdi szerint szinte királyi pompával vette körül magát, s ez elképzelhetetlen volt zenészek, zene nélkül. Ráadásul a korabeli beszámolók szerint szerette a zenét, ő maga is jó táncos volt, s jelentős összeget költött zenészek szerződtetésére, zeneszerszámok vásárlására. Csaknem minden követségnek, külföldre induló honfitársának, kereskedőnek vagy külföldi tanulmányokat folytató nemesifjúnak adott zenével kapcsolatos megbízást: „a francusok között felette igen jó trombitások vadnak, egy igen fő trombitást azért hogy szerezzetek, felette igen kérlek, szerető híveink, anélkül meg ne jöjjetek, de excellentissimus legyen, csak közönséges jót ne is híjatok” – írta unokaöccsének, Bethlen Péternek.
A trombitásnak kiemelt szerepe volt a korban, hiszen ura méltóságát emelte. Nem véletlen, hogy nemcsak a fejedelmeknek, de a fejedelemasszonyoknak is voltak trombitásai. Brandenburgi Katalin mellett 1626-ban nyolc vörös díszruhába öltözött trombitás lovagolt ezüst trombitával, mint ahogy feljegyezték róla Lőcsén. „Dob, trombita nélkül mi nem járhatunk” – vallotta Bethlen régóta, második esküvője fényét 8 magyar és 3 lengyel trombitással is emelte. Emellett alkalmazott még dobosokat, síposokat (fafúvósokat) – az esküvő idején majd 30 szignálhangszeres (katonazenész) szolgálta.

A hangos jeladó hangszereken túl más muzsikusok is voltak az udvarban. Név szerint is ismerjük Virginás Györgyöt, Hárfás Jánost, Hegedűs Mihályt, Lantos Farkast, akik nevüket is hangszerükről kapták. Bethlen már 1620-ban is bővítette volna zenekarát: „Fő muzsika hegedűst, lantost, ki theorbát is verjen, cornétistát szerzeni kegyelmed meg ne feledkezzék dolgai közt” – írta Thurzó Imrének. Udvarában mindig volt virginás-orgonás – azaz billentyűs hangszeren játszó zenész (a virginál meg a klavikord ideális gyakorló hangszer volt, az orgonisták is ezen gyakoroltak). Hegedűsnek nevezték azt, aki a különféle gambákon, ill. bármilyen vonós hangszeren játszott. A legkeresettebbek az itáliai muzsikusok voltak, Bethlen udvarában is fordult meg néhány, de a többség német földről érkezett. Gyakran cserélődtek a zenészek és énekesek (tudjuk, hogy még kasztrált énekes is fellépett udvarában), a fejedelem szinte állandóan foglalkozott azzal, hogy méltóságához illő együttest állítson ki. A zeneszerető, nagy pompával menyasszonyként Kassára érkező leendő fejedelemasszony kíséretében zenészek is voltak, hintajában is helyet kapott „két igen fő lantos gyermek cifra öltözetekben, az egyik német, a másik francia,” de vele érkezett Erdélybe Michael Hermann orgonista is, aki aztán később Brassóban lett bíró.

Hogy konkrétan milyen zeneművek hangzottak fel Bethlen udvarában, arról már kevesebb információval rendelkezünk. Azt viszont tudjuk, hogy a fejedelem szerződtette Johannes Thesseliust (1580/90–1643), aki 1625-től „kapellmeister” nála. Thesselius képzett muzsikus volt, akinek fennmaradtak kompozíciói is. A korban divatos táncait nagy valószínűséggel játszották Bethlen udvarában is, őt magát pedig bőkezűen ellátták pénzzel, hogy megfelelő hangszereket tudjon venni a muzsikusoknak. A fejedelem szolgálatába akarta fogadni, s óriási fizetést ígért VIII. Orbán pápa lantosának, Giuseppe Baglioninak, de az itáliai muzsikus végül nem jött Erdélybe. Menedékre lelt viszont szolgálatában Don Diego de Estrada, a lecsúszott spanyol nemes, aki Bethlen udvarmestere, táncmestere volt, s visszaemlékezéseiben sokat írt a fejedelem és második hitvese művészet- és pompaszeretetéről, ennek kapcsán az általa betanított táncokról is. Ezekből a feljegyzésekből tudjuk, hogy a gyulafehérvári udvar a kor európai zenei divatját követte. Méghozzá nem is nagy késéssel. Bethlen figyelemmel kísérte a Habsburg udvar bécsi és prágai zenés ünnepségeit, s ezeket lehetőség szerint követte is. Nagy elégedettséggel ír arról a gyulafehérvári balettelőadásról (1628 farsangján), amelyben a kor szokásai szerint felesége, s az udvar több más tagja is részt vett. A spanyol udvaronc pedig részletesen leírja, milyen hangszerek szólaltak meg eközben. „Sok trombita, dob, pozánok, schalmeiek, kornettók és fagottok” mellett hegedű- és gambafélék, valamint billentyűs hangszerek.

Hangszerek és zenélő alakok – részlet a virginálról

Billentyűs hangszerből ebben az időben a csembalófélék, a klavikord és az orgona volt a jellemző. A fejedelem nagy jelentőséget tulajdonított a virginálnak. „Az Musica pedighlen Virginás nélkül el nem lehet” – írja az udvari szolgálattól már korábban megvált zenészének, mikor felszólítja, hogy beteg virginását helyettesítse egy fontos protokolláris eseményen. A zenésznek pedig hangszert is illett biztosítani. A fennmaradt leltárakból tudjuk, hogy a fejedelem vásároltatott külföldön hangszereket. Mind az ő számadáskönyveiben, mind a fejedelemasszony ingóságainak leltárában több virginál is szerepel. Azonban a korabeli szűkszavú leírások nem teszik lehetővé az egyértelmű azonosítást. Katalin Munkács várába is vitt magával hangszert – erről tanúskodik, hogy a lajstromban, amiben felsorolja, miket is követel vissza 1631-ben I. Rákóczi Györgytől, van „egy szép öreg virgina” is. Az „öreg” ez esetben nem a hangszer korát, hanem a nagyságát jelöli, ekkoriban bútorok, ládák esetében az öreg jelző a méretre vonatkozott. Szintén nagyobb méretű billentyűs hangszer lehetett a „gyöngyházas lábos virginaláda” az 1633-ban visszaszerzett ingóságok jegyzékében – ezt esetleg azonosíthatjuk az előző jegyzék hangszerével. Viszont ezen túl is szerepel az 1633. november 17-én átvett tárgyak között „egy virgina,” ami lehetett kisebb méretű, hordozható billentyűs instrumentum is. Az biztos, hogy a virginálnak – amit ezen a vidéken virginának hívtak – kitüntetett szerep jutott a korban.

A Jankovich-gyűjteményből vásárolt zeneszerszám elsősorban pazar díszítésével hívta fel magára a figyelmet, a múzeumban hangszerként hosszú ideig nem is foglalkoztak vele. A korabeli „szakférfiak” ötvöstárgyként, sőt díszbútorként méltatták. 1857-ben Dux Adolf „Útmutatójában” Zápolya Jánosné varrópárnájaként említi, s azt tartja fontosnak feljegyezni, hogy „itt a munka s a művészet testvéri ölelésben nyugszik. A tűk alatt dallamok szunnyadoznak, s ezek felhangozásánál a művésznő nem felejtheté el munkáját.” Pulszky Károly és Radisics Jenő megfogalmazásában: „elsősorban dísz-bútor, azután pedig varró-szekrény s legutoljára hangszer.” Minden esetben a tárgy díszítése az érdekes, már a Jankovich-gyűjteményben is az átlátszó zománcú képeket és az ezüst díszítést hangsúlyozták, s ez még sokáig így is marad. Ez a fényűző kidolgozás erősíti meg a Jankovich-gyűjtemény leltárának megjegyzését, miszerint fejedelmi tulajdonról van szó, hiszen ahogy Pulszky Károly írta, „Csak nagy úr engedhette meg magának, hogy e fajta bútort vegyen, vagy ajándékozzon.”

A nem túl nagy méretű, becsukva varródobozra vagy ékszeres ládikára emlékeztető instrumentum fedele lejtős, a tetején piros (eredetileg zöld) színű bársony párna (tűpárna?), a fedélben rejtett fiókok (cérnának, fonalnak, íróeszközöknek, netán ékszereknek?) vannak. Magát a fekete színű ládikát többféle technikával készült ezüst, illetve aranyozott ezüst leveles indadísz borítja, amely zománcos és gravírozott képek körül kacskaringózik. A hangszer dobozát a hét szabad művészet és az évszakok allegóriái, zenélő alakok, virágok, gyümölcsök, madarak, rovarok képei ékesítik.

A Rhetorica és a Musica ábrázolása – részlet a virginálról

A „septem artes liberales” (amelyeket manapság inkább tudományoknak neveznénk, de az „ars” művészet és tudomány is lehet) hagyományosan a társadalom felsőbb rétegeinek időtöltése volt, nekik volt alkalmuk és idejük arra, hogy jártasságot szerezzenek bennük. Az ókori eredetű kifejezés onnan ered, hogy ezeket tartották a szabad emberhez méltó tudományoknak. Ezeknek az első foka a trivium, ami a következő nyelvi művészeteket foglalja magában: Grammatica (nyelvtan, egy női alak személyesíti meg, kezében íróvessző és tábla), Retorica (a gondolatok szabatos szóbeli kifejezése – megszemélyesítője gesztikulálva beszél) és Dialectica (a gondolatok logikus kifejtésének tudománya – kicsit szokatlanul egy mérleget tart kezében). Ezt követik a magasabb stúdiumok, a quadrivium tárgyai, amelyeket matematikai művészeteknek tartanak: az Astronomia (csillagászat – nyitott könyvre támaszkodó, egy éggömböt méricskélő alak), az Aritmetica (számtan – megtestesítője számol, kezében egy számokkal teleírt lap), a Geometria (mértan – körzővel és mérőrúddal foglalatoskodik) és a Musica (azaz a zene – lanton játszó figuraként ábrázolva). Hogy közérthető legyen, az allegorikus alakok nem csupán tudományuk attribútumait hordozzák, de a míves zománcképek címet is kaptak.

A fedelet felnyitva balról jobbra a Tactus (Tapintás), a Sapore (Ízlés), az Odor (Szaglás) és az Auditus (Hallás), azaz a négy érzék gyönyörű színű zománcos allegóriái csodálhatók meg. A hatszögű zománcdíszes lemezeket kinyitva bibliai jeleneteket láthatunk: a festett és aranyozott ezüst lapok az angyali üdvözlet, a születés, a háromkirályok és a bemutatás a templomban jeleneteit ábrázolják. A középső kép mögött tükör van, az Auditus alatt pedig a szignatúra és az 1617-es évszám. A szignatúra betűi feltételezések szerint Lucas Kilian augsburgi mestert fedhetik (LKI – Lucas Kilian Invenit), akiről tudjuk, hogy biztosan kapcsolatban állt Bethlen Gábor udvarával, s talán Johannes Klebillert (IKF – Iohannes Klebiller Fecit), aki dolgozhatott együtt Lucas Kiliannal. Lucas Kilian (1579-1637) kora egyik leghíresebb és legkeresettebb vésnöke volt Augsburgban, az ezüstművesség és a nagy precizitást igénylő műszergyártás európai központjában. Bár biztosat nem tudunk a hangszert ékítő ötvösökről, a díszítmények stílusa és kvalitása dél-német, feltehetően augsburgi mesterekre vall. A billentyűk felett az „OMNIS SPIRITUS LAUDET DOMINUM” (Minden lélek dicséri az Urat) és a „SIC TRANSIT GLORIAE (sic!) MUNDI” (Így múlik el a világ dicsősége) feliratot olvashatjuk egy kék zománcozott szalagon, ezüst betűkkel. A felirat a rendelkezésünkre álló idő korlátozott voltára, az idő múlására, az evilági dicsőség múlandóságára is figyelmeztet, csakúgy, mint az évszakok (Ver, Aestas, Autumnus, Hyems) ábrázolása.

Auditus, a “hallás” allegorikus alakja – részlet a virginálról

Ez a varródobozként, díszládikóként meghatározott műtárgy valójában egy nagyon gazdagon díszített virginál, azaz egy kisméretű csembalóféle – olyan billentyűs hangszer, melynek húrjait egy pengetőszerkezet hozza rezgésbe. Hangterjedelme kisebb, mint a csembalóé, négyszögletes, láda alakú, asztalra helyezhető hangszer, amelyen a húrok a billentyűkre merőlegesen futnak. A 16-17. században (főként Angliában, de német nyelvterületen is) a házimuzsikálás kedvelt hangszere. Leginkább fiatal lányok játszottak rajta, az apró billentyűk leginkább az ő finom kis kezükhöz méretezettek. A hangszer nevét is ezzel hozták kapcsolatba – a fiatal lányok, szüzek (virgins) hangszere. A datálás (1617) időpontjában több augsburgi hangszerkészítő nevét is ismerjük, ezek egyike, Samuel Bidermann több hasonló, gyakran automata lejátszó szerkezettel egybeépített virginált is készített.

Ha végigjárjuk Európa nagy hangszergyűjteményeit, hasonló hangszereket ugyan találunk, de a Nemzeti Múzeum példánya a fennmaradt virginálok közül kiemelkedik díszítésével. Leginkább a Victoria & Albert Museum egy virginálja (leltári száma: 4265-1857) emlékeztet rá: a díszítés megkomponálása, a hangszer korpuszának a felépítése, méretei a mienkét idézik, de a mi hangszerünk sokkal dúsabban díszített. Az 1610 körülire datált, jelzetlen hangszert augsburgi készítésűnek vélik, s a londoni múzeum is gyűjteménye kiemelkedő jelentőségű darabjaként tartja számon. Az ébenfa doboz külseje díszítetlen (ellentétben a Nemzeti Múzeum virgináljával – viszont a mi hangszerünk doboza csak imitálja, hogy ébenfa – csupán feketére van festve), ugyanakkor fedelének titkos fiókját nagyon hasonlóan alakították ki. Bár a díszítése kevésbé látványos, a mienket idéző színek a zománcdíszen, a maratott technika, a fedél belső oldalának közepén a tükör azt sugallja, hogy a két tárgy készülhetett ugyanabban a műhelyben. Hangszerünk doboza valódi ötvösremek, zeneszerszámként azonban nem túlságosan jelentős. Sajnos magát a két hangszert összevetni nem igazán lehet. Bár a hangterjedelem nagyjából megegyezik (a Brandenburgi Katalinnak tulajdonított példányé F-g², három oktáv és egy szekund), de ezt még múzeumba kerülése előtt kis zongorává építették át, azaz mechanikája későbbi. Végig egyes húrozású, acél húrokkal. Billentyűit ében és elefántcsont borítja. Ma nem játszható állapotú.

A datálást, a kivitelezést, a fennmaradt leltárakat tekintve valószínűsíthető, hogy eredetileg Brandenburgi Katalinnal került Erdélybe a hangszer. A készítés idején Katalin serdülő leány volt, kaphatta ajándékba, majd értékére való tekintettel, mikor férjhez ment, a virginált magával hozta új hazájába. Erre perdöntő bizonyítékot eddig nem találtunk, de a hangszerhez tapadó történetet elvetni sem lehet adatok hiányában.

Autumnus, az ősz ábrázolása szüreti jelenettel – részlet a virginálról

A valaha a hangszer fedelébe épített tükörben magát nézegető ifjú hölgy – az eddigiek alapján Brandenburgi Katalin – sorsa nem volt irigylésre méltó. A politikai sakktáblán Erdélybe tolt kis figura nagyon rövid ideig élvezhette a gondtalan, fényűző életet. Bethlen Gábor feleségeként először a piedesztálra emelt első feleséggel szemben maradt alul a közvélemény szemében, majd férje halála után asszonyként örökébe lépni – bár színleg elfogadták – meghaladta erejét. Bethlen tartotta magát az ígéretéhez, s házasságkötése után a gyulafehérvári országgyűlésen utódjául választtatta hitvesét. De a kormányzásra egyáltalán nem készítette fel, a rendek pedig komoly feltételeket szabtak megválasztásához, voltaképpen a fejedelemasszony mellé rendelt tanács és a kormányzó Bethlen István kezében volt a hatalom. A Bethlen Gábor halála után egymással marakodó politikai pártok kihasználták a helyi viszonyokat nem ismerő, uralkodói képességeket nem mutató idegen asszony helyzetét, akit nőként ab ovo alkalmatlannak tartottak a kormányzásra, s aki tehetetlen bábként vergődött a kezük közt. A kortárs megfogalmazásában „Katalin országlása inkább nevezhető rabságnak, mint uralomnak.” Hiába kérte elkeseredetten bátyját és rokonait, hogy megbízható embert küldjenek segítségére, azok csak semmitmondó tanácsokkal látták el, így Katalin gyorsan lemondásra kényszerült. Nem sokkal ezután bejelentette, hogy nem akar továbbra Erdélyben maradni, így kérte a Bethlen által ráhagyott örökségét. Ezt hosszas pereskedés követte, felemás eredménnyel. Katalin végül elhagyta országát, s később (1639-ben) újra férjhez ment a bécsi tartózkodása idején megismert Ferenc Károly szász-lauenburgi herceghez, akivel pomerániai birtokán élt haláláig. Lényegesen rosszabb anyagi helyzetben, mint Erdélyben – férje még Katalin halála után is folyamodott  Erdélyben visszatartott jussáért.

Ez a történet fűződik a gazdagon díszített hangszerhez. Felidézi Erdély aranykorát, Bethlen Gábor uralmát, majd második feleségének sanyarú sorsát, aki nem tudott úrrá lenni a nehézségeken s férje örökébe lépni. Bármivel próbálkozott, elutasításban volt része, idegen asszonyként bizalmatlanság, ellenségesség vette körül, minden bajért egy személyben őt lehetett hibáztatni. S bár tudjuk, hogy nem rendelkezett a klasszikus fejedelmi erényekkel, a bölcsességgel, az erkölcsi és vallási szilárdsággal (kálvinistából katolikus, majd evangélikus hitre váltott), mégis, igazságtalanul ellehetetlenítették Erdélyben maradását. A nevéhez fűződő fennmaradt tárgyak (a virginál és díszruhája) nem csupán élete legfényesebb napjainak tanúi, de a 17. századi erdélyi fejedelmi udvar tárgyi kultúrájának is kiemelkedő emlékei.

*

A cikk a Bölcsészettudományi Kutatóközpontban megvalósuló NKFIH Tudományos Mecenatúra Katt(anj) a tudományra! (MEC-N140829) projekt keretében készült.

A Sorsfordító interaktív, virtuális kiállítás lehetőséget ad arra, hogy egy 17-18. századi férfi vagy nő, nemes vagy polgár bőrébe bújva bolyongjunk az élet labirintusában. A kiállítás elérhető a Magyar Nemzeti Múzeum honlapján.