Családtörténetek blog

Esterházy László páncélinge – Legenda és valóság

Tompos Lilla, a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott munkatársa cikkében azt mutatja be, hogy milyen legendák fűződnek Esterházy Miklós nádor második fiának, Lászlónak halálához és páncélingéhez. A cikk a Sorsfordító virtuális családtörténeti kiállításhoz kapcsolódik, amely a Magyar Nemzeti Múzeum és az MTA Lendület Családtörténeti Kutatócsoport közös projektjeként készült.

Az Esterházy kincstár sorsa

Az Esterházy kincstárban az ötvösművek, textíliák mellett ruhákat, közöttük „ szeginy Esterhás László vörös atlacz …Pánczér Üngő”-jét is őrizték. A műtárgyakat 1918-ban a fraknói várból Budapestre szállították, és az Iparművészeti Múzeumban helyezték el, majd a II. világháború alatt herceg Esterházy Pál a kincsekkel megrakott ládákat a budai, Tárnok utcai palotájának pincéjébe menekítette. A ház azonban bombatalálatot kapott, a tároló ládák egymásba roskadtak, szétporladtak. 1949-ben kezdődött meg az épület pincéjében tárolt műkincsek feltárása (1. kép), melyek közül több ma is romos állapotban látható a 2022-ben Opus 735 címmel megnyílt kiállításban az Iparművészeti Múzeum bezárt épületében.  A gyűjtemény egy része teljesen megsemmisült, a nemesfém tárgyak közül több megolvadt, mások töredékesen maradtak ránk, míg néhányat a restaurátorok szakértői munkájának köszönhetően, majdnem az eredeti állapotába visszaállítottak.

A Tárnok utcai Esterházy palota feltárása (Iparművészeti Múzeum, Adattár)

Az Esterházy család első jelentős tagja Esterházy Miklós (1583 – 1645) nádor, a család vagyonának megalapozója volt. Nyáry Krisztinával (1606 – 1641) kötött második házasságából származó második fia Pál, nemcsak a hatalmas, Magyarország tíz vármegyéjére kiterjedő uradalmat birtokolta, de műgyűjteményét a barokk kor egyik legjelentősebb főúri kincstárai közé emelte.

Kincstárát ékkövekkel kirakott nemesfém ötvösmunkák, ékszerek, érmegyűjtemény, diplomáciai ajándékok és hadizsákmányként szerzett fegyverek, ajándékként vagy hozományként a kincstárba került tárgyak sokasága mellett 16-17. századi textíliák, öltözékek is gazdagították.

A korszak női öltözékei, három hímzett bársonyszoknya, – egyiknek a halcsontos fűzött válla is megmaradt – továbbá hímzett, csipkés, korallos, gyöngyös menték és dolmányok, melyek közül néhányat neves történelmi személyiségekhez kötött a hagyomány, többségük azonban a grófi család egy-egy tagjának ruhatárából származik. Egyedülálló a karmazsinvörös atlaszselyemből varrott, aranyozott ezüstfonalas csipkével, paszománnyal, gyönggyel hímzett ing, amelyet a korszakban írt leltárakban páncélingként említenek.

Az atlasz páncéling az Esterházy kincstárból (Iparművészeti Múzeum, Textilosztály)

Válla keleti módra egyenes szabással készült, könyékig ér. Az egész ing szögletes lapokból szabott, lefelé trapézosan bővül, kétoldalt háromszögű lapokkal bővített. Gallérja a tarkón felmagasodó állógallér, kék tafttal bélelt, négyzethálósan, tűzéssel mintázott. A kincstár 1654. évben kelt inventáriuma részletes leírásával az ing megegyezik: Egy vörös atlacz arany skófiumos (húzott nemesfém drót), és gyönggyel tűzött virágú pánczérümeg, kék tafotával béllett. Az 1693. és 1696. évben kelt latin nyelvű leltárban is hasonlók olvashatók. Az 1725-ben íródott jegyzék nadrágról és lábravalóról is megemlékezik, és az ing díszítésében pillangókat is említ: Szegény Esterhás László, a’ ki török harczon esett el, annak nadrágja, üngő s lábra valója. A pogány török által megh öletett szeginy Eszterhás László vörös atlacz prémel, pillangókkal ki warrott nyári Pánczér Üngő. A 18. század első felében íródott inventárium vörös atlasz, nyári ingnek említi a ruhadarabot: Ein Roth atlaꞵenes mit Gold Brämtes und Perln belegtes sommer Hembt von Bemeldten Graffen Ladislao. Feltehetjük a kérdést, mi tulajdonképpen a páncéling?

Valódi praktikuma a középkorban keresendő. Az elnevezés az apró láncszemekből összefűzött sodronyingre, és a talpig vasban lévő lovagok páncélra öltött bő, hosszú, könnyű anyagból varrott ingére is vonatkozhatott. Védett az eső, még inkább a nap ellen, legfőképpen azonban felismerhetővé vált az ütközetben a barát és az ellenség. A lovas bal karján viselte védőfegyverét, a pajzsát, ennek színei, mesteralakjai a családját szimbolizálták. Ugyanez a jelkép ismétlődött az ingén és lovának takaróján is. Pecséteken, és a lovagvilágot bemutató ábrázolásokon gyakorta találkozunk nyugat-európai példák egész sorával. A 14-15. században a határőrvidékek freskófestészetének kedvelt témája volt Szent László király (1077 – 1095) harca a kun vitézzel. A kakaslomnici freskón, a lovagkirály sodronyingén vörössel bélelt, könnyű anyagból varrott inget visel. Ez felemelt bal lábán ráncot vet, kétoldalt hasított, ujja könyékig ér. Az egész öltözék kékkel és fehérrel diagonálisan sávozott, – heraldikai tévedése ellenére – valószínűleg az ország címerére utal.

Szent László harca a pogánnyal, falfestmény részlete. Kakaslomnic, 1317 körül
(László Gyula: A Szent László-legenda középkori falképei. Budapest, 1993. 106. kép)

A 15. századra a hadi technika megváltozott, a lőfegyver feltalálásával a lovagok és lovaik ilyen módon való öltöztetése feleslegessé vált. Eredeti gyakorlati célja, a címerszínek viselése tökéletesen feledésbe merült ugyan, de kedvelték, és dekorációs céllal továbbra is viselték a könnyű, színes textíliából varrott bő ingeket a 16-17. században is. Ilyet hordhatott a csatában Thurzó György is, (1593) aki feleségének írott levelében beszámol a szerencséjéről, mely szerint a sebtől megmenekült, csupán a tafota ingét fogta meg a szablya! Apor Péter báró, Metamorphosis Transylvaniae, a 17. századi erdélyi szokások, köztük az öltözködés  megváltozásáról írott művében is az ifjak díszruhájaként emlegeti a páncélinget : Az ifjú legények penig viseltenek valami gyenge matériából való inget (noha az alatt más gyolcs vagy bulya vászoning  (török vászonfajta) is volt), annak ujja, mellye galléra cifrán meg volt varrva, rojtos kötővel, másként éppen olyan volt, mint az ing, csak bővebb, azt páncélingnek hítták. Egy szemtanú beszámolója szerint hasonlóan öltöztették testszínű (cinóber piros) és vörös ingbe Esterházy Pál seregeit is, amikor I. Lipót mátkájának 1666. december 5-i bécsi bevonulásakor megjelentek: És így megyen vala az egész sereg tecz-színű pánczélingekben és kezekben egy-egy kopját tartottak. […] Második sereg előtt ment három nemes ifjú, vörös pánczél-ingekben, ezüst-aranyas csillagokkal rakva.

Esterházy Miklós nádor udvarában az udvari szabó Madarász Péter készíttette el a katonák és az udvari ifjak számára az ingeket, ahogyan az 1620-ban kelt számlában olvashatjuk: Item zalt ich andern schneider wegen 48 Pantzer Hembeter vor einem 28 d 13.44. A nádor halálakor (1645) felvett inventáriumban huszonhat arannyal pöttyözött jóféle tafota (taft), hatvankettő közönséges tafota és tizenegy vörös bagazia (pamutvászon) inget számoltak össze.

A legenda születése

A 17. században nemcsak reprezentáltak ezekben az ingekben, csatában is viselték azokat, amint ezt Esterházy László grófról az irodalom és a képzőművészeti alkotások nyomán tudhatjuk. Egy kuruc kori monda főszereplője a kardvívásban kiváló, nemes szívű Esterházy László, aki portyáról hazafelé tartva csapatával elfogott néhány törököt. Vitézei azonnal számolgatni kezdték, hogyan osztoznak meg a zsákmányon. Ezt hallva az ifjú gróf jó példát mutatva emberségből, előkelő foglyát, egy pasát, váltságdíj nélkül elengedte. A küzdelem azonban nem ért véget, legközelebb Vezekénynél lángolt fel. A harcban a vitézül küzdő Esterházy Lászlót közrefogta az ellenség. Távolról nézte az ütközetet a pasa, célba vette az ifjú grófot és szíven találta. Hadiszokás szerint a legyőzött fegyvere, lova, a győztest illette. Odasietett hát a török, hogy zsákmányát összeszedje, és ekkor ismerte fel arany griffes kék pajzsáról egykori megmentőjét, Esterházy László grófot. Levettette az ifjú páncélingét és tisztelete jeléül a fraknói várba küldette. Az elbeszélő állítása szerint, azóta is így mesélik el a csatát a várban, és kegyelettel őrzik az inget.

A csata

Forgách Ádám érsekújvári főkapitány levélben hadba hívta a nádor második házasságából származó legidősebb fiát, Esterházy Lászlót (1626 – 1652), mivel Kara Musztafa bég Gimes táját rabolni szándékozta. Sebtében toborozták a csapatot a magyarok, a tisztek között volt Esterházy Lászlón kívül Esterházy Miklós öccsének, Dánielnek a fia: Esterházy Tamás lévai alkapitány testvéreivel, Jánossal és Gáspárral együtt. Ugyancsak a táborba érkezett Esterházy Ferenc gyarmati várkapitány, a nádor másik fivérének Pálnak a fia, valamint Kohári István szécsényi várkapitány, és gróf Pálffy Miklós. A főkapitány 1652. augusztus 26-án a nagy vezekényi síkon kb. 1200 főnyi sereggel állta el a Gimesallyáról közeledő háromszoros túlerőben lévő törökök útját. Kétszárnyas hadrendben álltak fel, amelyet a törökök kettéválasztottak, felmorzsolták Esterházy László és katonái ellenállását, majd az ifjú grófot a sáros patakpartnak szorították, ahol lováról leesve érte a halál. A jobb szárnyon küzdő három Esterházy fiú, Tamás, Gáspár és Ferenc is ebben a csatában lelte halálát.

A temetés

Temetésüket 1652. november 26-án Nagyszombatban rendezték. Időskori naplójában a gróf öccse, Esterházy Pál (1635 – 1713) e napról így emlékezik:

Azomban eljövén temetésnek is ideje, fölvettük az testeket die huszadik martii, sokszámú néppel lévén mind az atyafiak, mind penig  az idegenek, Sentéről az kápolnábul, s tétettük az társzekerekre, melyek mind vörös posztóval voltak földig béboritva. Ugy az szekereslovak is, az mint, hogy az egész temetésnek  posztói vörösek voltak az zászlókkal együtt. Volt penig tizenkét lovassereg. Bottyáni uraimé kettő, Nádasdi uramé kettő, pápai, devecseri kettő, gyarmati, lévai, s más végbelieké három, Erdődi uraiméké egy, az urak szolgáiból, s idegenekből álló egy, háziszolgák serege kettő, s az udvari fekete sereg. Emellett az öltöztetett lovak, szerszámos vezetéklovak, fölöltöztetett lovasok, s másegyéb sokféle öltözetek, emellett az sok számtalan nép. Az ki mindenestől könnyen állott ötezer emberből.

A fegyverekkel és az elhunytakat szimbolizáló halotti címerekkel díszített, csavart oszlopokon álló castrum doloris (lat. fájdalom vára) alatt ravatalozták fel mindnyájukat. A temetési menetet és az ideiglenes épületet Hans Rudolf Miller rajza után Mauritz Lang metszette rézbe, 1652-ben.

Az Esterházy ifjak castrum dolorisa, Hans Rudolf Miller – Mauritz Lang, 1652. (Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok)

Gyászbeszédében Hoffmann Pál (1614–1658) pécsi püspök a vezekényi ütközet hőseit, közöttük különösen Esterházy László (1626–1652) tettét dicsőíti. Halálának körülményeit így részletezi:

A’ sárban süllyedvén a’ lova, ő maga mihelyt gyalogh esett, környül fogta Őtet a’ pogányok sokasága, akik ellen igen szívessen és bátran, igen vitézen és erőssen, egy-nehányának halálával maga sokáigh harcolt és vagdalkozott …mindaddig vitézkedett, vala-meddig …koponyáia izrül izre bé nem töretett; teste sok vágással, szúrással, tizen-nyolc sebbel által nem liggattatott, mely mind megh lévén, úgy atta ki lelkét az ő Istenének kezében, életének huszon-hatodik esztendeiében.

Megemlékezés

A végzetes csata második évfordulóján, 1654. augusztus 26-án nagyszabású ünnepséget rendeztek a nagyszombati egyetemen, emlékezve a hősre, és búcsúztatva a tanulmányait ott befejező tizenkilenc esztendős Esterházy Pált. Valószínűleg ezzel az eseménnyel is összefüggött egy nagyméretű, a csata végső jelenetét ábrázoló tál elkészíttetése. Az aranyozott ezüst tálat – amelyen a lováról lebukó lovast ábrázolta az ötvös műremek mestere – körben barokk ornamentika díszíti, a csatajelenet fölött, puttók tartotta kartusban olvasható az évszám: 1654 és a megrendelők monogramja: C[omes] P.[ aulus] E.[sterhazy] – C.[omitissa] V.[ rsula] E.[sterhazy]

Az aranyozott ezüst tál a vezekényi csata jelentével Philipp Jakob Drentwett munkája, Augsburg, 1654  (Iparművészeti Múzeum, Ötvösosztály)

László gróf halálával az ifjú Pál lett a család fejévé, aki titokban eljegyezte unokahúgát, Orsolyát. Megjegyzendő, az arisztokrata családok házasságkötését elsősorban nem a fellángoló érzelmek, sokkal inkább a politikai, dinasztikus vagy vagyonszerzési meggondolás irányította, ahogyan Miklós nádor cselekedeteiből is kitűnik.  Az ifjú ara édesapja Miklós nádor első házasságából származó fia István, édesanyja pedig a nádor második feleségének, Nyáry Krisztinának első házasságából származó Thurzó Erzsébet. Így a közeli rokonság miatt a házasságkötéssel meg kellett várni a pápai engedélyt, és a házasság 1655-ben meg is köttetett.

Esterházy Pál és leendő hitvese számára Philipp Jakob Drentwett készítette a dísztálat, aki a dokumentumokban gróf Nádasdy Ferenc udvari ötvösének nevezi magát, és az augsburgi ötvös céh egyik legmegbecsültebb tagja volt. A mestert számos főúr foglalkoztatta, többek külső udvari ötvösként alkalmazták. A tálhoz eredetileg egy aranyozott ezüst kisplasztika is hozzátartozott, amely a lován ugrató Esterházy Lászlót formázta. A ló lábainál egy földön fekvő, kardját feltartó török alakja nyugszik.  A figurális ábrázolás mestere Abraham Drentwett volt. A plasztika 1919-ben, tisztázatlan körülmények között eltűnt, majd 1989-ban a Sotheby- cég genfi aukcióján, szétszedve, megcsonkítva – ahogyan a képen látható – tűnt fel, így került ismét az Iparművészeti Múzeumba.

Esterházy László aranyozott ezüstből készült alakja, Abraham Drentwett munkája, Augsburg, 1654 (Iparművészeti Múzeum, Ötvösosztály)

Azt, hogy a csata és a négy ifjú halála megrázta az ország lakosságát, és hősi halálukra még évek múltán is emlékeztek, bizonyítja az is, hogy a nagyszombati egyetemen 1654-ben lezajlott eseményen az egyetem egy másik végzős növendéke Benyovszky Mihály magiszteri vizsgájára tézislapot készíttetett, amely a vezekényi ütközetet és az Esterházy család tizenkét tagjának képmását láttatja. A lapot egy augsburgi mester, Melchior Küssel metszette  rézbe.

Benyovszky Mihály tézislapja a vezekényi csata jelenetével (Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok)

Esterházy Lászlót páncélingben nemcsak a dísztálon láthatjuk, de ebben örökítették meg a család ősgalériája számára, és az 1700-ban kiadott, rézmetszetes, képes családtörténetben, a Trophaeum Domus Esterhazyanae című kiadványban is.

Esterházy László képmása az Esterházy család képes családtörténetében, Wien, 1700

A valóság

A korábban idézett inventáriumok szövegei ráillenek ugyan a vörös atlasz ingre, de az bizonyos, hogy nem vörös, hanem kék aranyos páncélingben látta utoljára a szemtanú, Koháry István szécsényi kapitány. Látva, hogy az ifjú gróf csupán egy kék aranyos pánczér ümegben indul a csatába, saját mellpáncélját ajánlotta fel neki, így számol be naplójában öccse, Esterházy Pál.

További problémát jelent számunkra Eötvös Pál 1785. november 4-én írt inspektori jelentése. Közli ugyanis, a Nagy régens által a fraknói kincstárból eltulajdonított tárgyak jegyzékét, közöttük az inget is: Ugyancsak elvett egy piros atlasz inget, melyet aranyhímzés borított és Esterházy Lászlóé lehetett.

Arról, vajon az ing visszakerült-e, nincs értesülésünk. Kié lehetett a kincstárban leltárba vett és megőrzött ruhadarab, csak találgathatunk. Az azonban bizonyos, hogy atlaszselyemből, nemesfémmel, gyönggyel kivarrott öltözéket kizárólag a grófi család tagjai viselhettek. Az is valószínű, hogy reprezentatív céllal hordhatták, hiszen az ingen sem szúrás, sem vágás nyoma nem látható. Nyilvánvaló, hogy a képzőművészeti és irodalmi művek mellett e tárgy, elsősorban eszmei értékkel bírt a család és az utókor számára. Az ing Esterházy László gróf attribútumává válva, végső hősi tettének jelképévé magasztosult. A csatába indulva, öccséhez intézett utolsó, megható mondatait is Pál naplója őrizte meg számunkra: …ha Istennek úgy tetszik, hogy meghaljon, nem másért, hanem Istenért, uráért, hazájáért hal meg, és így örömmel teszi le életét, elhívén, hogy a másvilágon is igaz kereszténysége megjutalmaztatik.

*

A cikk a Bölcsészettudományi Kutatóközpontban megvalósuló NKFIH Tudományos Mecenatúra Katt(anj) a tudományra! (MEC-N140829) projekt keretében készült.

A Sorsfordító interaktív, virtuális kiállítás lehetőséget ad arra, hogy egy 17-18. századi férfi vagy nő, nemes vagy polgár bőrébe bújva bolyongjunk az élet labirintusában. A kiállítás elérhető a Magyar Nemzeti Múzeum honlapján.