Családtörténetek blog

Halál a Zrínyiek csáktornyai várkastélyában?

Ridovics Anna, a Nemzeti Múzeum munkatársa cikkében azt vizsgálja, hogy a Zrínyi család tagjai számára mit jelentett a hősi halál vállalása, milyen emlékei maradtak meg a halotti kultusznak, és vajon ezek közé sorolható-e az egykor Zrínyi-relikviaként katalogizált Mors figura kabinet szobra. A cikk a Sorsfordító virtuális családtörténeti kiállításhoz kapcsolódik, amely a Magyar Nemzeti Múzeum és az MTA Lendület Családtörténeti Kutatócsoport közös projektjeként készült.

Mors

A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményének legelső darabjai közé tartozik egy bronz kisplasztika, amely brutális naturalizmussal formálja meg a Halál allegóriáját. Az oszló testű csontváz kezében homokórát emel, másik kezével kaszáját lendíti (m: 32,5 cm sz: 16 cm). Az anatómiai pontosság igényével ábrázolt álló alak vékony talplapon áll, amit feketére lakkozott fa posztamensre csavaroztak. Az 1825-ös első múzeumi katalógus, a Cimeliotheca Musei Nationalis Hungarici szerint Marczibányi István vásárolta meg műgyűjteménye számára a szobrot, amely egykor a Zrínyiek csáktornyai régiségei közé tartozott. Az ő örököseinek adományaként került a Mors figura a múzeumba 1810 után.

Mors, a Halál allegóriája, augsburgi mester (?), 16. század vége vagy 17. sz. eleje, bronz kisplasztika
Magyar Nemzeti Múzeum, ltsz.: Cim. Sec. II. IX.5.
Rosta József felvétele

Miller Jakab Ferdinánd a katalógusban még további kilenc tárgyat kapcsol a Zrínyiekhez: köztük aranyozott ezüsttárgyakat (Szarvas, Nautilus serleg), érmeket (Dürer, Jagelló Anna, V. Károly portréja), II. Lajos miniatűrjét. Jelenleg nem ismerünk olyan dokumentumot, amely alapján ezt a származást igazolni tudnánk. Miller hivatkozik a Verzeugnu(i)s Srinischer Kunst – Stücker, Merkwürdigkeiten, Steine, etc… című iratra, ezt azonban még nem sikerült beazonosítani.

A továbbiakban arra keressük a választ, elképzelhető-e, hogy ez a tárgy valóban a Zrínyiek tulajdonában volt. Ha igen, akkor vajon kinek az idején kerülhetett (volna) be a gyűjteménybe és mikor kerülhetett el onnan? Hogyan alakult ki a német terminológiával „Tödlein”-nek nevezett kisplasztika „Halálocska” műfaja? Mi volt a szerepe ezeknek a szobroknak a 16–17. századi főúri Kunstkabinetek világában?

A Zrínyi család felemelkedése a birodalmi elitbe

A Zrínyiek a 16. század folyamán emelkedtek a Magyar Királyság nagy hatalmú főurai közé, a politikai elit meghatározó szereplőivé váltak. A török veszély miatt feljebb húzódva a kiváló horvát katona, a későbbi szigetvári hős, Zrínyi Miklós (1508–1566) szerezte meg a muraközi Csáktornyát (ma Horvátország, Čakovec). A közös magyar és horvát királyság legnagyobb birtokosai közé tartoztak, az Adriai-tenger melletti Vinodol megyétől egészen Vas és Zala vármegyékig terültek el uradalmaik. Jövedelmüket növelte a só-, fa-, marhakereskedelemből és bányászatból befolyó tetemes összeg.  1529-ben Linzben pénzverési jogot is nyertek.

IV. Zrínyi Miklós 14 évig volt horvát–szlavón bán (1543–1556), 1557-ben tárnokmesteri méltóságot kapott, 1561-ben a dél-dunántúli Szigetvár főkapitánya lett. 1563-ban megszerezte a dunántúli kerületi főkapitányi posztot. Zrínyi Miklós gyermekei (hét lánya és két fia) házasságkötése révén a család sokrétű kapcsolati hálót alakított ki a hazai és a nemzetközi elittel. Rokoni viszony fűzte őket többek között a Batthyány, Nádasdy, Bánffy, Országh, Balassi, Thurzó, Teleki, Perényi, Homonnay, Thurn, Lenkovics, Forgách familiákhoz. Zrínyi Miklós az 1560-as években első felesége, Frangepán Katalin halála után Eva z Rožmberka cseh katolikus arisztokrata hölgyet vezette oltárhoz. Zrínyi 1563 végén György fiával együtt megkapta a morva indigenátust (állampolgárságot) is.

A horvát–magyar főúri család a Habsburg Monarchia nemzetek feletti birodalmi arisztokráciájának kiemelkedő tagjaként Bécsben is házat tartott. Zrínyi fia, György (1549–1603) Habsburg Rudolf és Ernő főherceg udvartartásában apródként, II. Miksa (1564–1576) császár, magyar király udvarában étekfogóként szolgált. Apjától megörökölte a tárnokmesteri címet. Zrínyi Miklós politikai karrierjét jelzi, hogy az 1563. őszi pozsonyi országgyűlésen neve felmerült a Magyar Királyság legfőbb méltóságára, a nádori posztra esélyes személyek között. 1565-ben a Habsburg-ház reprezentatív udvari eseményén, I. Ferdinánd temetésén ő vitte a Szent Korona másolatát Bécsben.  Fia, György 16 évesen pedig a Magyar Királyság zászlaját tarthatta.

Egy évre rá apja hősi halála miatt (1566) a család legidősebb férfitagjaként már neki kellett átvennie a birtokok irányítását.  A Zriny várából Csáktornyára áttelepített birtokközpont kialakítása az ő idején fejeződött be 1569-ben. Az udvari neveltetés, a sokrétű kapcsolati háló meghatározó volt a fiatal főnemes karrierje szempontjából, megnyílt a további lehetőség a Habsburg Monarchia vezető körei felé. Zrínyi György az észak-itáliai–tiroli származású Pyrcho Graf von Arcónak, Ferdinánd király főkamarásának, Scipio von Arco testvérének Anna lányát (+1570) vette feleségül 1568-ban, majd másodízben (1577) a stájer Sophie Barbara von Stubenberget. A közép-európai arisztokrácia tagjaként a Thurzók révén még Augsburgig is elnyúltak a rokoni szálak.  Zrínyi György sokat utazott, de az ő életét is alapvetően a katonáskodás határozta meg. Jelentős sikereket ért el a törökellenes harcokban. 17 éven keresztül a Magyar Királyság dunántúli kerületi főkapitánya (1574–75, 1582–1598), illetve kanizsai főkapitány (1582–1590) volt.

A Bécsben töltött fiatalkori időszak lehetőséget nyújtott számára, hogy megismerje a korszak udvari művészetét. Első feleségének családjából Miksa császár római követe, gróf Arco műtárgyak beszerzésével is foglalkozott. A művészetek iránti fogékonyságát, igényességét jelzi, hogy apja epitáfiumának elkészítését egy németalföldi mestertől, Adriaen van Conflanstól rendelte meg. A festményt 1574-ben fizette ki. Maga a mű nem maradt fenn. Feltehetően ehhez az epitáfiumhoz tartozott a szigetvári hős levágott fejét ábrázoló halotti portré, amelynek ma a család számára készített másolatát ismerjük.

Zrínyi Miklós levágott fejét ábrázoló halotti portré, Adriaen van Conflans, 1570 k.
olaj, vászon, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok, ltsz.: 463.
Kardos Judit felvétele

Az epitáfium megrendelésén kívül más, Zrínyi György személyéhez köthető képzőművészeti alkotásról nincsen adatunk. Kulturális mecenatúrájáról viszont több forrás szól.  Az új protestáns hit elkötelezett híve lett. Birtokán, a Zala vármegyei Nedelicen működő nyomdában Hoffhalter Rudolf vezetésével protestáns könyveket és Werbőczy Tripartitumát adták ki horvát nyelven. Pártfogásával Johannes Manlius prózai és költői műveket, protestáns vallási irodalmat, kalendáriumot jelentetett meg. Szívesen hívott az udvarába vándorzenészeket, akikkel koncerteket, zenés estélyeket szervezett.

Feltételezhető, hogy a királyi kamarás volt a megrendelője a Zrínyi Miklós apotheózisát ábrázoló festménynek is. Zrínyi Krisztus keresztje előtt térdel, és a feléje forduló Megfeszítetthez imádkozik, bensőséges kapcsolatukat a tükörírással megjelenített szöveg jelzi. Fejére Viktória helyez babérkoszorút. Lába előtt kardja és sisakja. Ez a kompozíciós megoldás, melyben érzékletesen fejeződik ki a Megváltó és a hívő találkozása, gyakran jelenik meg a korai evangélikus portrék egyik jellegzetes változatán. Az epitáfium és az apoteózis ikonográfiái tartalmának összefonódása utal a megrendelő reprezentációs igényének minőségére s az udvari művészeti környezet kifejezésrendszerében való jártasságára.

Zrínyi Miklós apotheózisa, magyarországi festő, 16. század vége
olaj, vászon, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz.: 75,3M

Tiroli Ferdinánd ambrasi gyűjteménye és a Zrínyi relikviák

Zrínyi György a bécsi udvar pompája mellett talán megismerkedhetett Tiroli Ferdinánd híres, Innsbruck melletti Ambras kastélyának gyűjteményével is. Lehetősége lett volna rá. Ezt a gyűjteményt sokrétű anyagával a mai múzeumok egyik előképeként tartjuk számon. Tiroli Ferdinánd (II. Ferdinánd osztrák főherceg 1529–1595) I. Ferdinánd és Jagelló Anna gyermeke, I. Miksa német-római császár dédunokája, II. Lajos unokaöccse, II. Miksa császár testvére jól ismerte a Zrínyieket. 1556-ben együtt küzdöttek Zrínyi Miklóssal a keresztény csapatok élén Babocsa visszavételéért, Szigetvár felszabadításáért. 1559-ben Zrínyi lányának, Ilonának (1546–1585) Országh Kristóf pohárnokkal kötendő esküvőjére 100 forint értékű ötvösművű ajándékot adott.

Igen nagyra becsülte a szigetvári hőst. Mártírhalála után elkérte a családtól Zrínyi relikviaértékű fegyvereit – sisakját, szablyáját és mentéjének darabját, amelyek szerepelnek az 1596-ban felvett ambrasi hagyatéki leltárban. A tárgyak átadását minden bizonnyal fia, Zrínyi György intézte talán személyesen vagy küldönce által. Szigetváron az ostrom során használt fegyverek nyilván megsemmisültek. A család által kiválasztott, Ambrasba került relikviák a legújabb kutatások szerint feltehetően Zrínyi IV. Miklós díszöltözetéhez tartoztak, amelyeket I. Miksa 1563-as magyar királlyá koronázásakor rendezett ünnepségek során viselt. Mint a birodalmi elit egyik, legrangosabb nádori posztra pályázó képviselője ő vitte az országalmát a koronázási menetben.

A főherceg gyűjteményének fontos részét alkotta a különböző fegyvertípusokat, páncélokat, hadi eszközöket felvonultató fegyvertár. A katonai vitézség példaképeinek bemutatására akarta összegyűjteni kiemelkedő katonáinak és hadvezéreinek fegyverzetét, biográfiáját és arcképét. Zrínyi portréját több példányban is elkészíttette. Fennmaradt róla egy olajfestmény a gyűjteményben. Később, az 1601-ben megjelent Armamentarium Heroicum lapjain Giovanni Battista Fontana műve nyomán Dominicus Custos egészalakos rézmetszete állított emléket neki.

Zrínyi Miklós, a szigetvári hős, Giovanni Battista Fontana – Dominicus Custos, 1601, rézmetszet
Megjelent: Jakob Schrenk: Augustissimorum Imperatorum… (Oeniponti, 1601)

A kötetben szerepel Zrínyi életrajza és a gyűjteményben őrzött fegyverek ábrázolása is. Zrínyi Miklós tudatosan vállalta a halált az óriási túlerővel szemben. Nem akart fogságba esni, sem életét mentve elhagyni a várat, pedig megtehette volna. A végsőkig kitartott s végül a várvédők élén kirontott a várból. Hű maradt elveihez: „mindnyájan bezárkózva megfogadjuk, hogy a kereszténységnek s ezen édes és végtelenül elpusztult hazának – ha a sors úgy hozza – fejünk vesztésével is kívánunk szolgálni.” Szigetvár elesett, de Zrínyi és kortársai heroikus küzdelmének is köszönhetően a szultáni hadjárat kudarcba fulladt, Közép-Európát sikerült megóvni a további hódítástól. Zrínyi Miklós alakja katona mártírrá magasztosult, nevét Európa-szerte tisztelettel emlegették. Ebben nagy szerepet játszott ez a kötet és a család által Wittenbergben kiadott Zrínyi-album is. A kései utódok számára dédunokája, a költő Zrínyi Miklós hőseposza, a Szigeti veszedelem mutatja be alakját és a hazájáért életét adó önfeláldozó tettét.

Csáktornya Zrínyi Miklós idején – a gyűjtemény

Zrínyi György fia, V. Zrínyi György (1599–1626) is fényes karrier előtt állt. Református nevelést kapott, 1617-ben részt vett a reformáció századik évfordulóját köszöntő nagyszabású ünnepségeken. Először Bethlen Gáborhoz csatlakozott, majd visszatért a Habsburgok hűségére. Pázmány Péter hatására katolizált. 1622-ben, II. Ferdinánd magyar király horvát bánná nevezte ki 23 évesen.  Pályája azonban hamarosan derékba tört, fiatalon, 26 évesen halt meg a Bethlen ellen vívott hadjáratban. Fiai, Miklós és Péter Pázmány és II. Ferdinánd pártoló figyelme mellett nevelkedtek. Ifjúkorukat a rokoni protestáns családnál, nagybátyjuk, Batthyány Ferenc és Lobkowitz Poppel Éva udvarában töltötték, majd a bécsi jezsuitáknál és Grazban tanultak tovább. A szigetvári hős dédunokái is méltó módon, kiváló katonaként kivették a részüket a törökellenes harcokból, a harmincéves háború küzdelmeiből. Ezt jelzi a Zrínyi Péter metszetportréján olvasható jelmondat is: „Vincere aut mori.” (Győzni vagy meghalni.) A két fivér közötti birtokosztás 1638-ban, külföldi tanulmányútjuk után történt meg, Csáktornya Miklóshoz került.

Zrínyi Péter lovas képmása, Jacob Sandrart, 1660-as évek
rézmetszet és rézkarc, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok, ltsz.: 4700

A Zrínyi-gyűjteménynek messze földön híre volt. Korabeli leírás is maradt fenn róla a holland utazó, Jacobus Tollius tollából. 1660 végén járt Zrínyi Miklósnál, útirajzában lelkesen számolt be élményeiről. Az 1700-ban publikált Epistolae Itinerariae VI. úti levele szól a csáktornyai látogatásról. A fegyvertár (Armamentarium) gazdag arzenálja, a Zrínyi Miklós haditetteit megörökítő festmények, véres zászlók mellett a magas szintű műveltség bűvölte el Tolliust, a Bibliotheca változatos könyvanyaga és a régi korok műtárgyait őrző Cimeliotheca, amelyben különösképpen a numizmatika keltette fel az érdeklődését. A híres uralkodók, kiemelkedő történeti személyiségek, művészek, költők portréit bemutató nemesfém (arany, ezüst) és érc (bronz) érmek és kicsi, fából faragott, esztergályozott kerek tondók jelezték a történeti múlt tiszteletét, az antik auktorok ismeretén alapuló humanista szellemiséget. A protestáns hit iránti elkötelezettséget Luther Márton és Bora Katalin arcmása reprezentálta a gyűjteményben. Ezek akár már IV. Zrínyi György idején Csáktornyára kerülhettek.

Hihetőnek tűnik, hogy a Nemzeti Múzeum őskatalógusában említett 16. századi érmek (Jagello Anna puszpángfa, V. Károly ezüstözött, Dürer ezüst portréja) is ide tartoztak. Hasonló felépítésű egységek szerepeltek Tiroli Ferdinánd ambrasi gyűjteményében is. Memorabilia, a dicső hősök, csaták emlékeit, itt a család kiemelkedő tagjait bemutató rész. Fegyvertár, Könyvtár, különleges régiségek, érmek, híres emberek tondósorozata. Felmerül a kérdés, hogy vajon Tiroli Ferdinánd adott-e valamit cserébe Zrínyi Miklós relikviáiért, hiszen voltak érmei. Az előbb említett két uralkodó személy az ő rokona volt. A tondókon, érmeken kívül más plasztikus ábrázolásokról nem ejtett szót a neves utazó, de a kincstár ötvösművű, nagy értékű remekeiről sem. Tollius a házigazda alakját hős katonaként és tudós költőként mutatja be. Azt hangsúlyozza, amit vendéglátója is fontosnak tartott megmutatni magából.

Zrínyi Miklós lovas képmása, Jacob Sandrart, 1663/64
rézmetszet és rézkarc, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok, ltsz.: 4671

A Zrínyi fivérek és fiaik tragikus halála, a csáktornyai gyűjtemény végnapjai

A Miller Jakab által említett tárgyak hitelességét nyilvánvalóan csak valamilyen írott forrás, inventáriumi adat előkerülése igazolhatná. Zrínyi Miklós 1662 írott végrendeletében csak a levéltárról rendelkezett, a könyvtárról és az ingóságokról nem. Még ebben az évben elkészült a 4 szekrényt megtöltő könyvek kéziratos katalógusa. 1664-ben bekövetkezett tragikus halála után testvére, Zrínyi Péter családjával Csáktornyára költözött és egy ideig együtt laktak Miklós özvegyével és családjával. Mivel kapcsolatuk megromlott, 1670-ben Löbl Mária Varasdra költözött a gyerekekkel. A hátrahagyott ingóságokat  összeírták.

1672-ben a Wesselényi-szervezkedésben résztvevő főurakat, köztük Zrínyi Pétert és sógorát, Frangepán Ferencet felségárulás vádjával kivégezték. Vagyonukat elkobozták, a konfiskáláskor több jegyzék is készült. Számos ingóság, fegyver eltűnt, mert a rebellisek vagyonát törvényen kívülinek tekintették. A megmaradt értékeket Grázba és Bécsbe szállították. 1673-ban az elkobzott javak felét visszaadták Miklós fiának, Ádámnak (1662 –1691), ekkor ismét felvették az összes ingó és ingatlanok leltárát. Elkülönítették azt, ami a Kamarának az elítélt Péter után maradt, és azt, ami az utolsó jogos örökösnek járt. A külföldön nevelkedett, tizennyolcadik évét betöltő Zrínyi Ádámot az uralkodó 1680. december 28-án nagykorúvá nyilvánította. Hazatért Csáktornyára. A családi hagyományt folytatta a hadszíntéren és a könyvtárszobában egyaránt. „Arte et Marte” (Művészettel és vitézséggel) olvasható jelmondata a rézmetszeten, amely könyvvel a kezében az íróasztala előtt ábrázolja. Ő is bekapcsolódott a törökellenes küzdelmekbe. Gróf Zrínyi Ádám zászlósúr 29 évesen, 1691-ben halt meg a szalánkeméni csatában. Zrínyi Péter fia, Zrínyi Ilona testvére, János Antal gróf 1703-ban hunyt el. Ő volt a család utolsó férfitagja.

Zrínyi Ádám portréja, Tobias Sadler, 17. sz. utolsó negyede
rézmetszet, Archiv Hrvatske Grafická Zbirka, ltsz.: 1843

A magyar kamara már Zrínyi Ádám halála után a Zrínyi családot kihaltnak nyilvánította és elkezdte a vagyon összeírását. 1691–1692-ben felbecsülték Csáktornyát. Az özvegy 50 000 forint végkielégítést kapott. 1692-ben Lamberg Mária Katalin külföldre költözött, újból férjhez ment. Az ingóságokat – kincstár, könyvtár (800 kötet), fegyvergyűjtemény, festmények – magával vitte a morvaországi Bitovba (Vöttau). A 19. század végén bukkantak újra fel. Ekkor jutottak a fegyverzet darabjai és a költő olajportréja a múzeumba. A 19. század elején a Nemzeti Múzeumba került tárgyak nagy valószínűséggel nem tartozhattak a költő Zrínyi Miklós örököseinek tulajdonához, kivéve talán a Nautilus-serleget (Cim.Sec.II.I.4) Ez Miller Jakab szerint a Kéry grófok utolsó leszármazottjától került a pozsonyi klarisszákhoz és Marczibányi a rendház feloszlatása után tartott nyilvános árverésen szerezte meg. Ifjabb gróf Kéry János (1637– 1685) és Zrínyi Miklós barátok voltak. 1664-ben ő mondta az egyik gyászbeszédet, amely nyomtatott formában is napvilágot látott. Hihető lenne, hogy a családtól vagy esetleg magától Zrínyi Miklóstól kapta (volna) ajándékba a serleget. Kéry 1656-ban pálos szerzetes lett, később pálos generális (1669), az országgyűlés felsőházi tagja. Az ő hagyatékából juthatott talán a klarisszákhoz a serleg. A többi tárgy lehetett esetleg Zrínyi Péter tulajdonában Zrínyi Miklós halála után, ebben az esetben az 1670-ben kezdődött elkobzások  alkalmakor szállíthatták volna el ezeket  Csáktornyáról.

Az udvari kamara Bécsbe és Grazba vitette az értékes műkincseket. Az udvarba érkezésük idején még lehetett tudni, hogy melyik várból, palotából származtak a tárgyak. Talán ekkor vagy 1673-ban készülhetett a Miller által látott Verzeugnu(i)s Srinischer Kunst – Stücker, Merkwürdigkeiten, Steine, etc jegyzék. Az általam ismert, a  lefoglalás alkalmával készült, többnyire latin nyelvű leltárakban eddig nem sikerült beazonosítani a Mors figurát. Semmi sem igazolja, hogy a Zrínyieké volt, de nem is zárható ki, hogy a szobor esetleg már IV. Zrínyi György idején Csáktornyára került vagy a Zrínyi fivérek Kunstkabinetjében, dolgozószobájában állt.

Tödlein – kabinet Halál

A korszak vérzivataros, török ellen vívott háborúinak, pusztító járványainak idején a halállal való szembenézés mindennapos, megrázó létélmény volt a 16–17. század folyamán. A 15. században első felében jött létre, majd terjedt el a „jó halálra” felkészítő elmélkedéseket tartalmazó Ars moriendi (A haldoklás művészete) műfaja a keresztény hívők számára. A kiadványokat gyakran metszetek kísérték. A 16. században a humanista tudós, Rotterdami Erasmus De Praeparatione ad Mortem, 1533. értekezése vált népszerűvé. A korszak művészetének Haláltánc ábrázolásai a Halál előtti egyenlőséget hirdették, amely nincs tekintettel nemre, korra, rangra, vagyoni helyzetre.

A kis méretű, „memento mori” elmélkedésre ösztönző, csontvázat ábrázoló plasztikák (német terminológiával Tödlein, azaz Halálocska) a 16. században jelentek meg és kedveltek voltak a 17.- 18. század folyamán is az uralkodói, főúri Kunstkabinetek értékes darabjaiként. V. Albert bajor herceg (1528–1579) müncheni Kunstkammerében 1589-ben négy Tödlein is volt. II. Rudolf prágai kincstárának leltára 1607–1611-ből két Halálocskát említ. A fraknói Esterházy gyűjtemény darabjai között megőrződött egy fehér fából faragott, kaszát és ásót a kezében tartó csontváz alak. Leírása 1685-től szerepel a leltárakban. A típus legkorábbi ismert 16. századi példája Hans Leinberger bravúrosan faragott, későgótikus munkája az 1520-as évek tájáról.

A Halál mint vadász, Hans Leinberger, 1520 körül
körtefa plasztika, Bécs, Kunsthistorisches Múzeum,
Ambras várkastély Innsbruck mellett, ltsz.: PA 694
Mayr 2020 nyomán

Feltehetően I. Miksa császár megrendelésére készült, majd örökségként dédunokájához, Tiroli II. Ferdinánd főherceghez került Ambras kastélyának híres gyűjteményébe. A lendületesen csavarodó, 22,5 cm-es figura vadászként kezében íjat és nyilat tart. A nyíl a betegség, a pestisjárvány attribútuma is volt. Az Utolsó Ítéletre utal Dávid 7. zsoltára szerint: „Igazságos bíró az Isten. Fékezi haragját, de bosszúja bármely nap fellobbanhat, ha meg nem tér az ember. Bárhogy élezi kardját az ellenség, bárhogy feszíti íját és céloz: maga ellen irányítja a halált hozó fegyvert, és nyilai tüzes büntetéssé válnak.”

Egy másik, nagyobb méretű Tödleint (82,3 x 32 cm) is őriz a gyűjtemény. Paul Reichel ébenfa szekrénykébe álló plasztikája 1583 körül készült:

A Halál szentélye, Paul Reichel, 1580 körül
Ébenfa, kehlheimi kő, márvány, aranyozás, tükörüveg, üvegkövek
Bécs, Kunsthistorisches Múzeum, Ambras várkastély Innsbruck mellett, Inv.nr. KK 4450
Mayr 2020. nyomán

Profán oltárka, amely a magánáhítatot szolgálja.  A Halál emberi csontvázként egy árkádíves fülkében áll. Anatómiailag pontosan kivitelezett, az ember végső maradványa, amely már megszabadult a bomló test minden jelétől.  Oldalról látjuk. Lábát keresztbe téve, laza tartással az asztalkára könyököl. Fejét öklére hajtva figyeli az almát, amelyet másik kezével emel.  A Tudás fájáról leszakított paradicsomi almára emlékeztet, ami miatt halandóvá vált az ember. Az asztalon könyv, az idő kérlelhetetlen múlását jelző homokóra. Mögötte a falon kap helyet az íj, a nyíl és a tegez. A szekrényke nyitott ajtóit borító tükörben a szemlélő önmagát pillantja meg. A Mors Contemplativus így válik Vita contemplativává, jövőt megidéző eleven tapasztalattá. A kompozíció Andreas Vesalius anatómiai kiadványának metszetére megy vissza:

Csontváz elmélkedő pózban, fametszet illusztráció
Megjelent: Andreas Vesalius: De humani corporis fabrica (Basel, 1543)

Ezen a csontváz szinte hamleti pózban egy oszlopra támaszkodva elmélkedik, csontujjait egy koponyán nyugtatja. Az oszlopon felirat: „Vivitur ingenio — caetera mortis erunt”, azaz: Csak a szellemi marad meg, minden egyéb múlandó.

A Nemzeti Múzeum Mors figurája a bomló test rettenetét mutatja. Kezében figyelmeztetően tartja a homokórát, kaszáját már a végső aratásra emeli. Anatómiailag hitelesen jelenik meg alakja, magas művészi színvonalon, érzékeny plaszticitással megfogalmazva. A test belső felépítésének megismeréséhez jelentősen hozzájárult az orvostudomány fejlődése. Ehhez nagy segítséget nyújtott a boncolás módszere, amit ókori előzmények után a 13. századtól lehetett ismét végezni. A 14. század elejétől oktató jellegű nyilvános boncolásokat rendeztek. Művészek is végeztek ilyen tanulmányokat, az elsők közt Leonardo da Vinci. Az 1530-as évektől nyomtatott anatómiai lapok hirdették az antik eredetű Nosce Te Ipsum / Ismerd meg Önmagad latin mondás jegyében az emberi test megértésének  fontosságát. Az illusztrált lapokon az egyes rétegek felhajtogatásával lehetett egyre mélyebben bepillantani a test rejtelmeibe.

Interiorvm corporis hvmani partivm viva delineatio – lap
fametszet, Peter Stent  kiadása,  1650, London

Interiorvm corporis hvmani partivm viva delineatio – lap részlete

Andreas Vesalius 1543-ban jelentette meg az emberi testről szóló munkáját, De humani corporis fabrica (Basel 1543) címen, mintegy 250 fametszettel. 1583-ban Felix Platter (1536–1614) baseli orvos adta ki De corporis humani structura et usu című művét, ebben felhasználta Vesalius művének 50 metszetét és további csontvázábrázolást is fűzött hozzá. Utóbbiak egyike szolgálhatott talán inspirációként a Nemzeti Múzeum szobrának modelljéhez.

Csontváz homokórával, rézmetszet illusztráció
Megjelent: Felix Platter: De corporis humani structura et usu (Basel, 1583)

A 16. században a Halál megszemélyesítését egyre pontosabb anatómiával mutatják be – félig csontváz és félig oszlásnak indult test, a romlásnak indult bőr szinte tépett ruhafoszlánynak látszik. Festményeken, sokszorosított grafikába, éremművészetben terjedt el ez a típus. A Mors figura legközelebbi analógiáit a 16. század végi, 17. század eleji (?) délnémet, augsburgi szobrászat munkái körében találjuk meg. A három nagyon hasonló figura talán egy modell nyomán készült.

„Halálocskák”, augsburgi műhely (?), 16. sz. vége vagy 17. sz. eleje
bronz szobrok, Karlsruhe, Badisches Landesmuseum, ltsz.: 95/870
Straßburg, Musée de l’Œuvre Notre-Dame, ltsz.: MAD XXXVI.93
Mayr 2020. nyomán

Az alak megfogalmazását a barokk szemléletet is megalapozó későközépkori lelkiség és a tudományos pontosság iránti reneszánsz igény egyaránt jellemzi.

A halállal való szembenézésről így ír végrendeletében Zrínyi Miklós 1662-ben: Bár ez az elmélkedés halandóságunkról és a végső dolgokról a maga lényegében nagyon keserűnek tűnik föl az egészséges ember előtt, mégis nagyon szükséges, hogy a ráemlékezés indítson minket az Isten iránt izzó szeretetre, s késztessen a jó cselekvésére és a rossz kerülésére, tegyen minket annál buzgóbbakká és készebbekké arra, hogy ezt a halandóságot levetkőzzük.

Napjaink eseményein tűnődve joggal gondolhatjuk, hogy valóban van igazság Zrínyi Miklós jelmondatában „Jó szerencse semmi más”, hogy milyen történelmi időszakot, békés vagy háborús körülményeket forgat számunkra a Sors kereke, hol és milyen körülmények között szembesülünk a Véggel.
A Mors figura erre a találkozóra készítette fel ismeretlen tulajdonosát.

Sors bona nihil aliud

Címlap Zrínyi Miklós Szigeti veszedelméhez, Georgius Subarich, Bécs, 1651.

IRODALOM

Auer, Alfred – Sanbichler, Veronika – Schütz, Karl – Beaufort-Spontin, Christian: Ambras Castle. Electa/Kunshistorisches Museum, Wien. 2000.

Buzási Enikő: Zrínyi és a késő reneszánsz vitézi allegória. In Galavics Géza–Herner János–Keserű Bálint (szerk.): Collectanea Tiburtiana. Tanulmányok Klaniczay Tibor tiszteletére. Szeged, 1990. 431–442.

Cennerné Wilhelmb Gizella: A Zrínyi család ikonográfiája, Budapest, 1997.

Galavics Géza: Kössünk kardot az pogány ellen. Török háborúk és képzőművészet. Bp, 1986.

Kovács S. Tibor − Négyesi Lajos − Padányi József: Zrínyi szablyák. Hadtörténelmi Közlemények 131. évf. 1. sz. (2018.) 3-27.

Mayr, Vincent: Tödlein, in: RDK Labor (2020), https://www.rdklabor.de/wiki/T%C3%B6dlein

Pálffy Géza: Egy horvát-magyar főúri család a Habsburg monarchia nemzetek feletti arisztokráciájában. A Zrínyiek határokon átívelő kapcsolatai.  In: Bene Sándor, Hausner Gábor. A Zrínyiek a magyar és a horvát históriában. Budapest, 2007. 39-66.

Štefanec, Nataša: IV. és V. Zrínyi György. In: Bene Sándor, Hausner Gábor (szerk.): A Zrínyiek a magyar és a horvát históriában. Budapest, 2007. 87-112.

Tödlein, Kunsthistorisches Museum: “Tödlein” (khm.at)

Tödlein-Schrein, https://www.khm.at/objektdb/detail/90457/

*

A cikk a Bölcsészettudományi Kutatóközpontban megvalósuló NKFIH Tudományos Mecenatúra Katt(anj) a tudományra! (MEC-N140829) projekt keretében készült.

A Sorsfordító interaktív, virtuális kiállítás lehetőséget ad arra, hogy egy 17-18. századi férfi vagy nő, nemes vagy polgár bőrébe bújva bolyongjunk az élet labirintusában. A kiállítás elérhető a Magyar Nemzeti Múzeum honlapján.