Családtörténetek blog

„Istenem, hogy felnövünk mindnyájan!” Szendrey Júlia családja a Hársfa utcában

A pesti lipótvárosi plébánia kápolnájában 1850. július 21-én összeházasodott egy 21 éves nő és egy 30 éves férfi. Ezzel a 19. század egyik legtöbbet emlegetett házassága köttetett meg: Szendrey Júliáé és Horvát Árpádé. Nemcsak a közvélemény nem tudott túllépni a házasság tényén, hanem a történetírás sem. „Petőfivel meghalt az ő Juliskája is” – ez a sokat hangoztatott meglátás, valamint az ikonikussá vált „eldobott özvegyi fátyol” eltakarta Szendrey Júlia alakját, és nem adott másnak teret, mint az új házasság hibáztatásának vagy mentegetésének.

 
Szendrey Júlia és Horvát Árpád

Ez a rosszallás is hozzájárult ahhoz, hogy Szendrey Júlia életének, hétköznapjainak dokumentumai a Petőfi eltűnését követő időszakra, az 1850-es, 1860-as évekre vonatkozóan korábban nem nyerték el a kutatók figyelmét. Holott társadalomtörténeti nézőpontból – a források bősége miatt – életének ez a szakasza legalább olyan izgalmas, mint a Petőfihez kötődő periódus. Nemcsak azért, mert verseket, elbeszéléseket, fordításokat író és rendszeresen publikáló szerzővé vált, hanem azért is, mert a korszak egyik legműveltebb, értelmiségi családja lett az övé. Szendrey Júlia az új házasságba másfél éves kisfiát, Petőfi Zoltánt vitte magával, akinek a későbbi években további négy féltestvére született: két fiú és két leány.

Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán

Lipótvárosból Terézvárosba 

Az új házaspár a házasságkötés után a Lipót utcába költözött. (A Leopold Gasse nagyjából a Váci utca déli, Erzsébet-híd és Vámház tér közötti szakaszának felel meg.)  Házasságuk első három évét itt töltötték. 1853-ban Júlia apja, Szendrey Ignác megvásárolt számukra egy házat a Hársfa és a Király utca sarkán, amely akkor az 1-es számú telekhez tartozott. (Mai számozás szerint a Hársfa utca 54. helyén állt egykor ez a ház.) A ház sűrűn beépített utcák (a Király utca népessége kiemelkedően magas volt), és teljesen beépítetlen, füves térségek metszéspontjánál, a későbbi Belső- és Külső-Terézváros határán helyezkedett el.

Ez merőben új városélményt jelenthetett Szendrey Júlia számára, akinek korábbi lakhelyei az egykori városmag közelében voltak. Első, Petőfivel és Jókaival közös pesti lakása kiválasztása során is kiemelt szempont volt a friss házasok számára az, hogy Egressy Gábor lakhelyénél, a Nemzeti Színház közelében álló Marczibányi-háznál kintebb ne essen az albérlet; többek között ezért költöztek a Dohány és a Síp utca sarkára 1847 novemberében. Ezt követően a Lövész (ma Királyi Pál) utcában, az egykori Kecskeméti kapu közelében, majd az említett Kerepesi (ma Rákóczi) úti Marczibányi-házban éltek, amely az 1840-es években főként színészek lakhelyeként volt ismert.

Részlet Pest-Buda belterületének német nyelvű várostérképéről, 1854. A Königsgasse-Lindengasse sarkán pirossal jelölt helyen állt a Szendrey-Horváth család háza

A Hársfa utca 1-ben kialakított családi otthonban egyik oldalról a vidékies hangulat, a sok zöld terület nyújthatott újdonságot, a másik irányban az örökké mozgalmas Király utca, amely a „Pest májának” nevezett Terézváros legfontosabb, az Andrássy út megépítéséig a belváros és a Városliget közötti közlekedést biztosító útvonala volt.

Szendrey Ignác 1853-as házvásárlásának következtében az akkor négytagú család (Szendrey Júlia, Horvát Árpád és első gyermekük, az 1851-ben született Horvát Attila, valamint Petőfi Zoltán) elköltözött az elegáns, belvárosi Lipót utcából az akkori Terézvárosnak a Városligethez közelebb eső részére. A Hársfa utca tizennégy esztendőn keresztül, 1867-ig, a szülők különköltözéséig alkotta a család mindennapi életének helyszínét. Itt született a kisebbik fiú, Árpád 1855-ben, a korán elhunyt Viola 1857-ben, és Ilona 1859-ben.

Családi fotó 1857-ből: Szendrey Júlia jobbján Horvát Attilával, balján Árpáddal és Petőfi Zoltánnal

Családi otthon a Hársfa utcában

A gyermekek kivételesen gazdag szellemi légkörben nőttek fel. Az 1857-től önálló irodalmi karriert folytató, rendszeresen publikáló édesanya, az egyetemi professzor és történész édesapa, aki a szintén történész Horvát István fia volt, a Gyulai Pállal összeházasodó nagynéni, Szendrey Mária és gyermekeinek társasága olyan intellektuális légkört teremthetett, amelyben az írás a legfiatalabb családtagok számára is szórakoztató játékot és örömforrást jelentett. Ennek köszönhetően kivételesen sok forrás maradt fenn tőlük, amelyek nemcsak azért izgalmasak, mert ebből a különleges családból származnak, hanem önmagában azért is, mert ritka szerencsének számít az, ha nemcsak a gyermekkorra visszaemlékező önéletírás, hanem konkrétan gyermekek által létrehozott írások kerülnek a történész kezébe.

A Hársfa utcai családi otthon berendezése és közvetlen környezete is onnan ismerhető meg pontosan, hogy Szendrey Júlia és Horvát Árpád legidősebb gyermeke, Horvát Attila 1869-ben pontosan lerajzolta. Két alaprajzot is készített: az egyik pontosan jelöli a berendezési tárgyak helyét az egyes szobákon belül, míg a másik a kertben található különböző növényeket (fákat, virágokat) mutatja nagyobb részletességgel.

Horvát Attila rajza a Hársfa utcai családi otthonról

A ház belsejében a következő szobák voltak az alaprajzok szerint: „Katonaszoba, Árnyékszék, Éléskamra, Konyha, Gyerek-szoba, Mama szobája, Apa szobája, Elő-szoba, Kis szoba, Folyosó.” A katonaszoba fenntartásának gyakorlata azokon a vidékeken alakult ki, ahol a beszállásolás rendszeres volt. (Az elhelyezését gyakran változtató katonaság nagyobb részét ugyanis nem laktanyákban, hanem polgárok és parasztok magánházaiban szállásolták el.) Szendrey Júlia családja esetében azonban nem maradt fenn adat arra nézve, hogy bármikor tényleg lakott volna katona a házban. A gyermekek levelezése szerint ezt a szobát cselédek használhatták. Horvát Attila Petőfi Zoltánnak írott egyik 1865-ös levelében említi, hogy október 17-én éjjel betörtek a lakásba, és a katonaszobából „Zsofinak 29 pftját és minden ruhaneműit elvitték.” Noha a Zsófi név nem szerepel máshol a levelezésben, arra többször utalnak, hogy milyen rövid ideig van egy-egy cseléd a háznál, ezért gyakran kell újat fogadni. Feltételezhető, hogy a rablás által megkárosult Zsófi cselédlányként használhatta a lakás „katonaszobáját.”

A rajzok érdekessége, hogy az egyes helységek elnevezéséből („Mama szobája, Apa szobája”, stb.) ítélve gyermekszempontból születtek. A berendezési tárgyakat jelölő alaprajz egyik sarkában található szignóból („Készítette H. A. 869. 19/2.”) valóban megtudhatjuk, hogy az idősebb fiú, az 1869-ben 18 éves Horvát Attila készítette. Ebben az időpontban a Hársfa utcai otthon már a múlté volt, mivel 1867-ben a család felbomlott. Szendrey Júlia különköltözött férjétől a Zerge (ma Horánszky) utcába leányával, Ilonával, míg Horvát Árpád az Országúton (ma Károly körút) bérelt lakást a fiúkkal. Szendrey Júlia méhrákban szenvedett, hosszú időn át tartó betegség után 1868. szeptember 6-án hunyt el.

Horvát Attila rajza a Hársfa utcai ház környezetéről

A lakberendezést bemutató alaprajz tehát a különköltözést és az édesanya halálát követő időszakban készült. A másik alaprajz, amely a „Mama kertjét” és a ház tágabb környezetét ábrázolja, szintén Horvát Attila műve, aki testvéreinek születési dátumát is feljegyezte a papírra: „Árpád, Viola, Ilonka születéshelye. Á. 855. Jul. 18. V. 857. Jul. 2. I. 859. Jul. 26.” Az egykori családi otthon berendezését és környezetét aprólékos pontossággal rögzítő alaprajzok készítésének hátterében erős érzelmi motiváció, a családi emlékezet megőrzésének vágya sejthető a kamasz fiú részéről.

A lakberendezésből nemcsak a családon belüli viszonyokra lehet következtetni, hanem a társadalmi konvencióktól különböző férfi és a női szerepekre, valamint a lakás egyes tereinek funkcióira, az otthon privát terének a nyilvános társasélethez fűződő viszonyára is. Szendrey Júlia és Horvát Árpád házának berendezésében kisebb hangsúlyt helyeztek a reprezentációra, mint az átlagos polgári lakásokban, ahol általában a szalonként használt szoba kapott kitüntetett figyelmet; Horváthéknál ezzel szemben inkább az egyéni, szellemi munka számára biztosított tér volt fontos. Feltűnő, hogy a gyakran „férfiszobának” nevezett „úriszoba” (a családfő dolgozószobája, nemegyszer könyvtárszoba is) esetükben nem kizárólag a férj privilégiuma volt.

Férfi szoba – a felső középosztály lakásideálja. Wohl Janka: Az otthon, 1882

Az íróasztal a hozzá tartozó székekkel, a könyvszekrény és a dívány – az úriszoba elmaradhatatlan kellékei – nemcsak Horvát Árpád, hanem Szendrey Júlia szobájában is megtalálható volt. Ez azért is figyelemre méltó, mert a feleségnek többnyire nem állt rendelkezésére saját szoba, annak ellenére sem, hogy az otthon ízléses berendezésének megteremtése női feladatnak számított. Az alkotáshoz szükséges berendezési tárgyak jelenléte Szendrey Júlia szobájában felhívja a figyelmet arra, hogy a család női tagja is elmélyült szellemi munkát folytat. Mindez nemcsak a szoba lakójának műveltségét jelzi, akinek a napi igényei közé tartozott a rendszeres olvasás és írás, hanem azt is, hogy a korszakban szokatlan módon a nőnek külön szoba állt rendelkezésére. Ennek berendezése nem különbözött markánsan a férfi szobájáétól: a dolgozószoba elemei mindkét helységben hangsúlyos szerepet töltöttek be.
(A lakásviszonyokról részletesebben a blogon: A polgár otthona a boldog békeidőkben: ideál és valóság) 

Szendrey Júlia szobaberendezésének egyik legfőbb jellegzetessége, hogy több funkciót is ellátott. A szoba legbenső részében helyezkedett el az intim teret biztosító „alcoven”, itt volt a függönyös ágy, a szoba ezen pontja jelenthette a privát szférát lakója számára. A szoba ellentétes oldalán, az ablak előtt, „kirakatban” állt a polgári lakás legfontosabb eleme, a zongora, valamint a virágtartó, és a dívány. (A zongoráról, illetve a zenélés fontosságáról bővebben a blogon: “A klavir mellett ülnek s ábrándoznak” – Polgár és zongorája a 19. században) A magánélet ellenpólusaként ez az utcafronti szobarész a reprezentáció színtere, ahogyan a tárgyak is erre utalnak. Középtájon állt az íróasztal, mintegy átmenetet képezve a szoba intim belső része és a nyilvánosság számára is nyitott szakasza között. Ily módon a hálószoba, a dolgozószoba és a szalon funkciója egyesült Szendrey Júlia szobájának berendezésében, bár a helyiségen belül viszonylag jól körülhatárolhatóan kirajzolódtak a különböző funkcióval bíró terek határai.

Női szoba – a felső középosztály lakásideálja. Wohl Janka: Az otthon, 1882

A feleség és a férj szobáját összehasonlítva feltűnő, hogy az előbbi tágasabb, és a szellemi munka fontosságát jelző íróasztal mellett számos olyan berendezési tárgy található benne, amely reprezentációra, vendégfogadásra is alkalmassá tette (például zongora, kanapé, etazser, azaz fali könyvállvány), míg az utóbbiból hiányoznak ezek a tárgyak: szinte kizárólag a magányos munka szempontjai szerint rendezték be. Ennek következtében Szendrey Júlia szobájának funkciója a szalonhoz, Horvát Árpádé pedig a dolgozószobához állt közelebb, bár ez egyik esetben sem volt kizárólagos. A szobák berendezése a családon belüli emancipált viszonyokról tanúskodik, ugyanakkor a szobák és életterek hangsúlyos elválasztása a házastársak közötti hűvös viszony jeleként is értelmezhető. (A 19. századi nőideálról, női szerepekről bővebben a blogon: “Első kötelessége a házibéke biztosítása” – A nő a polgári családban)

Horvát Árpád szobája az előszobából nyílt, ahol asztal és esernyőtartó volt. A gyerekszobát az előszobából lehetett megközelíteni. Ennek a közepén egy evőasztal volt, valamint ettől külön a „fiúk asztala”. A kályha mellett szennyestartó, ezt követően két ágy. Az ajtó mellett egy sárga almárium helyezkedett el. A gyerekszoba léte egyáltalán nem volt mindennapos jelenség: még a későbbi évtizedek lakásleltáraiban is csak elvétve található példa külön gyerekszobára, akkor is, ahol a szobák száma megengedte volna azt. Még a következő század elején sem volt evidens a gyerekszoba jelenléte a polgári lakásokban, bár ekkorra egyre többen hangsúlyozták ennek szükségességét.
(A 19. századi gyermekéletről bővebben a blogon: “Szülőim puritán szigort gyakoroltak” – A gyermek a hagyományos társadalomban)

Többfunkciós gyermekszoba, Pauly Erik terve az Iparművészet című folyóiratban, 1900.
Forrás: Polgári lakáskultúra a századfordulón. Szerk. Hanák Péter, 1992.

Gyáni Gábor kutatásaiból arra lehet következtetni, hogy a gyermekek elhelyezése a polgári lakásokban kusza módon történhetett, a nagyobbak ágya akár az ebédlőbe vagy más helyiségbe is kerülhetett, míg a kisebbek gyakran szüleikkel aludtak a hálószobában. Ezzel szemben Szendrey Júlia és Horvát Árpád gyermekei számára különálló teret biztosított a gyerekszoba, amely nemcsak névleg volt az. Az alaprajz mellett Horvát Attila és Petőfi Zoltán levelezése is bizonyítja, hogy a gyerekszoba olyan teret jelentett számukra, ahova alkalmanként teljesen különvonulhattak a felnőttektől. Horvát Attila 1865 februárjában beszámol egy olyan esetről, amelynek egyik helyszíne a lakás gyerekszobája volt:

“A mama elment szinházba, mi pedig midőn Ilonka lefeküdt mi is bemachiroltunk a nagyszobába. A mama csengetett de senki sem hallotta mivel a szakácsné a mamával volt mi pedig mindnyájan a nagyszobába voltunk. Végre a mama megunván a sok csengetést az ablakon kopogott a szobaleány kiment és kinyitotta kaput már ekkor is elég haragos volt. Azomban az ördög vagy kicsoda volt a gyerekszoba ajto becsukodott s a mama sokáig dörömbölt rajta mi azomban nem mertünk kimenni mert szentül hittük azt hogy RABLO jött. Végre én elszánom magam kimegyek… s ott mit érzek a rabló (ti. mama) jobbra balra püfföl. Scilicet mater valde irata fuit et me bene verberavit. [Természetesen a mama nagyon dühös lett és jól elvert.] Jaj Jaj Jaj!!!”

Családi fotó 1862-ből: Szendrey Júlia Horvát Attilával, Árpáddal és Ilonával

Brown Tom, Black Dick és Petőfi Zoltán

A családi dokumentumok között az egyik legkülönlegesebb az a játékos „folyóirat”, amely 1865 decemberében és 1866 januárjában született az akkor tizennégy éves Horvát Attilának és a tízéves Horvát Árpádnak köszönhetően. A kéziratos lap a korabeli folyóiratokat imitálta. Különálló rovatok voltak benne, például a Hársfa utczai hírek, amelyben saját utcájuk és házuk apró eseményeiről tudósítottak. A Tarka Müvek készítői angol nevet vettek fel: a szerkesztő Brown Tom (Horvát Attila), a főmunkatárs pedig Black Dick (Horvát Árpád). Ez az „impresszum” szerepel minden egyes füzet borítóján. A főcím rendszerint nagy, piros betűkkel olvasható a gyermekek kézírásával, alatta van a lapszám, aranysárgára színezve. A gyermekek az első darabot 1865 karácsonyán ünnepi meglepetésként, a másodikat december 29-én születésnapi ajándékként készítették édesanyjuk számára.

A Tarka Művek címet viselő játék-folyóirat

Nemcsak ebből a különösen kreatív és kedves ajándékból látszik, hogy a családban fontos szerepet töltött be az ajándékozás, hanem abból is, hogy a gyermekek minden családtagot a számára írt köszöntőverssel ajándékoztak meg a születésnapokon és névnapokon, valamint arról is rendszeresen beszámoltak levelezésükben, hogy ők milyen ajándékokat kaptak.

„Születésnapom jól ültük és vigan, az apatól egy nagy nemzeti zászlót kaptam mely a forradalomban ablakából logott ki, a születésnapod is közelegvén gratulálok, kívánok boldog életet szerencsét a gazdasági pályán”

– írta Horvát Attila Petőfi Zoltánnak 1863-ban.

A Horvát-fiúk 1863–1868 között számos levelet írtak féltestvérüknek, mivel Petőfi Zoltán az 1860-as években már nem Pesten tartózkodott édesanyja és mostohaapja családjánál, hanem Csákón, gyámjánál, Petőfi Istvánnál. Noha mai szemmel a gyermeknevelésnek ez a módja furcsának tűnhet, a 19. században nem számított kivételesnek: a gyermek Petőfi Sándor öt és fél évesen már nem a saját szülei otthonában lakott, hanem kecskeméti rokonuknál, Hrúz Mihálynál.

Petőfi Zoltán nevelése tehát nem kizárólag a Szendrey Júlia és Horvát Árpád házasságából létrejött mozaikcsaládban, az anya és a mostohaapa mellett zajlott, hanem fontos szerep jutott benne olyan embereknek is, akik egykor közel álltak az apjához. Ez összefüggésben áll azzal, hogy Szendrey Júlia a kezdetektől igyekezett Zoltán identitásában hangsúlyossá tenni az apai örökséghez való kapcsolódást. 1850 áprilisában, amikor kétségbeesett helyzetében fiatal anyaként az öngyilkosságot fontolgatta, az akkor 16 hónapos Zoltánnak címezve megírt egy búcsúlevelet, amelyet 10 éves korában kellett volna megkapnia. Ebben olvashatóak a következő sorok:

“midőn elolvasod e szavakat, már akkor sem apád, sem anyád. Egyetlen örökségedül nem birsz tőlük egyebet, csak nevedet: de azt ne feledd el soha, hogy e név: Petőfi! Apád nagygyá, fényessé tevé; te legalább őrizd meg minden szennytől, minden folttól.”

Petőfi Zoltán portréi a Szendrey Júlia irathagyatékát bemutató könyvben. A becsült életkorok nem megbízhatóak: pl. a 22. születésnapját nem is érte meg.

Szendrey Júlia tehát ezen irányelvek mentén, az apa szellemi örökségét szem előtt tartva nevelte és neveltette Zoltánt. Ennek keretében értelmezhető az is, hogy a kisfiú gyámjának nem a mostohaapát, Horvát Árpádot, hanem első férje testvérét, Petőfi Istvánt választotta. A gyám hivatalos kinevezésére azért volt szükség, mert 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia Petőfi összes költeményeinek ítélte 1000 forintos nagydíját, és ezt az összeget az árvaszék kezelésébe adták.

Petőfi Sándor egyetlen ismert “fényképe”

Petőfi Zoltán alakjához számos toposz kötődik: a „méltatlan örökös” és a „magyar Sasfiók” imázsa mellett az elhagyatottságé is, ami azonban erősen megkérdőjelezhető. Szilágyi Márton Petőfi Zoltán életét társadalomtörténeti és mentalitástörténeti kontextusban elemezte, melynek során újragondolta a korábban téves következtetésekre módot adó információkat is. Például annak jelentőségét és lehetséges okait, hogy 1858-ban a piarista gimnáziumba járó Petőfi Zoltán nem a Szendrey-Horvát család Hársfa utcai otthonában lakott, hanem a költő Garay János családjánál, akiknek a piaristák rendházával szemben, a későbbi Haris bazár helyén volt házuk. Iskolai bukását követően Csákóra került Petőfi Istvánhoz, aki ekkor gazdatisztként dolgozott itt. Az elhagyatottság toposzának kialakulásához ugyanis főként ezek az aspektusok járultak hozzá, azt hangsúlyozva, hogy Petőfi Zoltán már tíz éves korában elkerült otthonról. Holott Zoltán költözésének nagyon is praktikus okai voltak. Garay Gizella, Garay János leányának vallomása szerint azért lakott náluk, mert a Hársfa utcai házból nehéz és veszélyes lett volna az egyébként sem erős szervezetű Zoltánnak naponta kétszer megtennie a forgalmas utat a piarista iskoláig, különösen télvíz idején, ezért nem otthonról, hanem a piaristák közvetlen közelében lakó Garayéktól járt oda. A Petőfi Istvánhoz való költözés hátterében pedig azok az ismétlődő iskolai kudarcok is meghúzódtak, amelyek egyébként az apai mintában is jelen voltak. Zoltán korábban is többször nyaralt nagybátyjánál, a Pesten megszokottól gyökeresen eltérő környezet tehát nem volt idegen számára.

A költözést követően továbbra is szorosak maradtak a családi kötelékek. Zoltán mind féltestvéreivel, mind édesanyjával rendszeres levelezés útján tartotta a kapcsolatot. „Hogy van édes apa, nem haragose? mitől függ jólétetek, csókolom s tisztelem őt.” – érdeklődött 1863. augusztus 23-án. Az utóbbi mondat arra is felhívja a figyelmet, hogy a Szendrey Júlia és Horvát Árpád házasságában az 1860-as évek folyamán egyre erősödő feszültségről lehetett tudomása a legnagyobb gyermeknek.

Petőfi Zoltán az 1860-as évek elején

A féltestvérek közötti fizikai távolságra többször is utal a levelezésük, főként arra célozva, hogy milyen rég nem látták már egymást. A levelezés arra is hivatott, hogy megakadályozza az érzelmi távolság kialakulását. A testvérek között Horvát Attila volt az, aki leginkább ambicionálta az írásbeli kapcsolattartást. 1866. december 11-én három hónapos kihagyás után jelezte Petőfi Zoltánnak: „Már rég nem irtunk levelet egymásnak, szeretném ha a levelezés ismét felujulna közöttünk.” A gyakoribb írásbeli érintkezés vágyát többször is kifejezte. Emellett igyekezett olyan témákról írni, amelyek Petőfi Zoltánt is érinthették, érdekelhették. Gyakran utalt a városban zajló eseményekre, olyan tanárokra és diáktársakra, akiket Zoltán is ismert, és akik emlékeztek rá.

A levelekben tehát tetten érhető az a szándék, hogy mind a pesti diáktársaság, mind a család közegében fennmaradjanak a kapcsolódási pontok. Az utóbbit bizonyítja, hogy Horvát Attila nemcsak a saját hogylétéről, hanem a család többi tagjának állapotáról is rendszeresen tudósította féltestvérét, valamint a születésnapokra is emlékeztette, például 1868. július 25-én a legfiatalabb testvérére: „Iluska jól van, ma 9 éves, istenem, hogy felnövünk mindnyájan!” Az utóbbi megjegyzés arra is szép példa, hogy Horvát Attila közösségként tekintett a családjára, az identitásában fontos szerepet töltött be az, hogy a család részeként értelmezte önmagát, miközben szeretettel írt a többiekről.

Szendrey Júlia gyászjelentése, legkisebb fiának adott hajfürtje és eredeti sírja

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!