Családtörténetek blog
„Nékem férjem kelle, kire minden körülményben büszke lehessek” A férj ideálja Slachta Etelka házasságról alkotott elképzeléseiben
Erdélyi Kamilla, az ELTE BTK történelem mesterszakos hallgatója egy különleges reformkori napló alapján mutatja be, miként gondolkodott a korszakban egy fiatal leány a feleségszerepről és a házasság intézményéről.
Zadjeli Slachta Etelka (1821–1876) leánykori naplója, amely az 1830-as, ’40-es évek fordulójának felsőközéposztályi közegébe enged bepillantást, a nők történetével foglalkozó kutatások már sokat vizsgált forrásának mondható. A fiatal lány nyüzsgő, udvarlókban bővelkedő társasági életén túl azonban érdemes egy mindeddig kevésbé kutatott szempontot is vizsgálni: miként hatott Slachta Etelka férfiakhoz való viszonyulása a házasságkötés intézményéről alkotott elképzeléseire és milyen szereplehetőségeket látott maga előtt leendő feleségként?
Slachta Etelka portréja 1842-ből
A naplók jelentősége
Etelka tizenhét és huszonkét éves kora között, szinte napi rendszerességgel és egyre nagyobb lelkesedéssel írta naplóit, mígnem első gyermeke megszületése előtt véglegesen megszakadt a naplófolyam. Ezeknek a köteteknek legnagyobb értékét a mély, beható őszinteség adja, amellyel egy fiatal lány naplói felé fordult érzelmei kiöntése érdekében. A benne dúló érzelemviharok és élmények lejegyzése mellett rögzítésre kerültek mindennapjainak általános tevékenységei is, társasági programjai, valamint a körülötte megforduló személyek viselkedésének boncolgatása is. Ezeknek köszönhetően a reformkor mindennapjainak számos eleme feltárulhat az olvasó számára. Etelka társadalmi közegének életmódjába, szokásaiba és normáiba, illetve eszméibe mind bepillantást lehet nyerni, mindemellett pedig, női naplóról lévén szó, feltárulhat egy formálódó női identitás érzelmi élete is. A naplókat teljes szövegükben, lábjegyzetekkel ellátva Katona Csaba adta ki 2004 és 2007 között, kiegészítve 2008-ban egy leveleket is közlő kötettel. Azóta Slachta Etelka vissza-visszatérő szereplője a nőtörténetírásnak, személyét az eddigi kutatások pedig már sokféle nézőpontból vették szemügyre.
Egy modern női individuum részleges megnyilvánulásai
Gyáni Gábor egy új típusú női individuum formálódásának fontos képviselőjeként üdvözölte Etelkát, több munkájában is kiemelve személyének jelentőségét a női individualizáció történetét illetően. A férfi-nő hatalmi hierarchia viszonyrendszerének változásában elsőként a női érzelmek önállósulását emelte ki, melynek illusztrálására remek lehetőségként tekintett Slachta Etelka naplóira. Általuk ugyanis egy olyan lány alakja rajzolódik ki, aki érzelmeinek és vágyainak tudatos megélése mellett azok sikeres érvényesítésére is törekedett. Korának társadalmi kötöttségei között is képes volt saját ízlése és kívánalmai szerint kezelni és irányítani kapcsolatteremtéseit, amely leglátványosabban a férfiakhoz fűződő viszonyában mutatkozott meg. A nap mint nap társaságban forgó Etelka maga határozta meg az udvarlóival történő kapcsolatteremtés mikéntjét, célját és tartalmát, ezzel egyfajta cselekvési szabadságot, autonómiát érve el. Mindezt bizonyítja, hogy a báli szezonok idején szinte egymást követték a sikeresen végigtáncolt estéknek és begyűjtött dicséreteknek az ecsetelése. Az ezekkel szemben álló, szélsőséges érzelmekkel és belső bizonytalanságokkal teli monológok pedig Gyáni szerint egy modern személyiség lenyomatait adják, melyeknél a sorok mögött családi és társadalmi helyzetből fakadó feszültségek, szeretetéhség és sikeres házassági törekvések húzódtak meg.
Slachta Ferenc és báró Hauer Terézia, Slachta Etelka szüleinek portréi – A fiatal lány édesapját 1837-ben, édesanyját pedig 1841-ben veszítette el, így jutva még hajadonként teljes árvaságra
Slachta Etelka határozott fellépését illetően viszont fontos leszögezni, hogy mindezt a magatartásformát egy feddhetetlen hírnevű, széles körben művelt, nemesi származású úrhölgy érhette el, hajadonságának időszakában. Etelka tisztában is lehetett vele, hogy fiatalkori tág mozgástere – amelynek keretei között autonóm módon teremtheti meg saját pozícióját a közösségen belül – pusztán családi helyzetéből (fél- majd teljes árvaságából) és életkorából fakadó sajátosságnak mondható. Ezzel szemben pedig, amint házasságra lép valakivel és nővé, asszonnyá válik a társadalom szemében, úgy az őt körülvevő viszonyrendszerek teljesen át fognak alakulni. Autonómiája megszűnik és egy férj alá fog rendelődni, teljesítenie kell a feleségszerephez kapcsolódó kötelezettségeket.
A naplóiban rendre felbukkanó érzelmi őrlődéseket ezért nem pusztán a cselekvési törekvéseiből, hanem azok várható feladásából fakadó feszültségeknek is tartom. Ahogyan Etelka egyre jobban átlátta a reá váró lehetőségeket jövőjét illetően, úgy szaporodtak meg az olyan jellegű eszmefuttatások, amelyek a házasság intézményéről, érzelmi alapjairól, férfi és nő viszonyáról szóltak. A naplók olvasásával így betekintést nyerhetünk egy fiatal lány önreflexív vívódásaiba is, amik során azzal a ténnyel is meg kellett birkóznia, hogy leányéletének hátrahagyása egykori identitásának feladásával kell, hogy együtt járjon. Mindennek tudatában, a társadalmi normára ráerősítve különös fontosságot tulajdonított annak, hogy fellelhesse a számára megfelelő férjjelöltet, akinek oldalán elégedetten kezdheti el majd újdonsült asszonyi életét.
A körvonalazódó férfieszmény
Etelka a férfiideáljának felleléséhez nem csupán saját érvényesülését figyelte folyamatosan a társasági élet színterein, hanem a körülötte megforduló férfiakat is szorgalmasan listázta, elemezte és minősítette. Többségükről pedig főként nehezteléssel, elégedetlenséggel vagy lenézéssel nyilatkozott, mivel heves udvarlói megnyilatkozásaikat megvetette és nevetségesnek találta:
„a legtüzesebben udvarolt nékem. […] ő nékem mondá, hogy imád, szeret, min természetesen kinevetém. Lábaimhoz borult, kezemet százszor csókolá, szóval mindazt tevé, mit előbb Lórinak, később Marimnak, na s most reám került a sor. Kíváncsi vagyok, meddig fog tartani! Azonban mullattam, ő oly víg, oly gyermekes.” (Slachta 1838–1840: 33–34.)
Nemzeti divatkép az Életképek című folyóirat 1847. február 6-ai számából
Visszatérő kifejezésével élve, „gyermekiesnek” tartotta az érintetteket, mert viselkedésük mögött nem vélt sem komoly érzéseket, sem komoly szándékot felfedezni. Az üres széptevés szándékát látta inkább, és az arra való törekvést, hogy saját és barátnői érzéseit kihasználva „elcsavarják fejüket”, amivel a fiatalemberek egymás közt tudnak majd dicsekedni. Ezt a szituációt pedig nem csak elítélte, hanem védeni is kívánta magát azzal szemben, hogy ezek komolyan vételével a soproni pletykák főszereplőjévé váljon. Ennek következményeként viselkedése az idő múltával egyre tartózkodóbbá vált, emiatt a környezete egyre inkább egy büszke, rideg, „jégkeblű” személyként kezdte számontartani.
Velük szemben viszont jelentek meg „férfiúi erényekben bővelkedő” személyek is, akiket a naplók alapján úgy lehetne jellemezni, mint érett, jó modorú, istenfélő és művelt jellemek, akik nemzeti célokat szolgáló elveket követnek, érzelmeiket azonban csak finoman fejezik ki. Leginkább pedig akkor tudták felkelteni a fiatal lány érdeklődését, ha mindez kiegészült tartalmas beszélgetésekkel és eszes humorral. Egyedül ezeknél az őszintén kedvelt férfitípusoknál tűnt fel annak konkrét elképzelése, hogy egy házasságkötés esetén feleségként milyen élet is várna Etelkára.
„Anyám meghívására Vojna lakásunkba kísére, teát vőn, s tíz óráig marada. Ő ma oly kedves, oly igen érdekes volt – s ezen finom tón, ezen szerénység! Csak pillanatai árulják érzéseit el – még ezek is hatalmában vannak. Ő ma sokat beszélt arról, mit tenne, ha házasulna, mit érez ezen pontban, mit súgna neki jobb meggyőződése – s mindenben oly gyengéd, férfiúi erényekkel oly gazdagon díszlő karaktert bizonyíta be, minden szava oly érdeket gerjesztő vala, hogy én mélyen érzém, hideg megfontolással, minden szerelem nélkül, mennyire boldogíthatna ő engem mint ember, de fájdalom, nem körülményei közt.” (Slachta 1838–1840: 40–41.)
Slachta Etelka esetében az udvarlókhoz viszonyulást tehát úgy lehetne összefoglalni, hogy kettős szemléletmóddal osztályozta ismeretségi körének férfitagjait, amelyek alapján könnyen eldönthette, miként érdemes hozzájuk viszonyulnia. Egyrészt, az udvarlók többségét nem tartotta nagyra, dicséreteiket és érdeklődésüket csak egy komolytalan játék részének tekintette, őket pedig gyermekiesnek tartotta, olyan egyéneknek, akik a fiú- és a férfikor közé ragadtak. Másrészt, ott voltak azok a személyek, akiket Etelka valóban férfinak tudott tekinteni, amely egy határozottan magasabb minőségű kategóriát jelentett számára. Ennél a megkülönböztetésnél fontosnak tartom, hogy Etelka számára a férfi alakja mögött rögtön felderengett a férj személye is. Szoros átfedésben állt egymással a két szerepkör, miszerint igazi férfiként csak azokat kezelte, akikről egzisztenciálisan és emocionálisan is el tudta képzelni, hogy alkalmasak legyenek egy frigy megkötésére. Komolyabb udvarlóinak, illetve ideáljainak – Vojna Félix, Augusz Antal, Riefkohl Rudolf, Szekrényessy József – körét is az alapján lehet a legjobban körülhatárolni, hogy velük kapcsolatban több alkalommal is elmélkedett egy esetleges házasság milyenségéről és a rá váró feleségszerepről.
Elképzelések a házasságról
Slachta Etelka szubjektív világképében férfi és nő eszményi, természetes kapcsolata a házasság kötelékein belül valósulhatott meg. Kettősen gondolkodott e viszonyról, mert noha Etelka egy érzelmi alapú partnerházasságra törekedett, a házas élet rendjét illetően elismerte és személyesen is vallotta, hogy a nő a férfi iránymutatása alá tartozik, a társadalmi és családi érdekek tekintetében pedig a férj élvez elsőbbséget. Előzetesen elképzelt feleségszerepének magvát az ünnepélyes, felsőbbrendű célú „szolgálat” jelentette, amelynek során férje boldogságának előmozdításában találhatja meg saját elégedettségének, boldogságának a forrását.
A Riefkohl Rudolf iránt érzett vonzalom idején eszmei asszonyszerepének repertoárja még kibővült azzal a céllal, hogy feleségként nem csupán a boldogításra, hanem a „jobbításra” is törekedhetne, morális értékeivel férjét erkölcsiségében emelhetné és arra ösztönözhetné, hogy tulajdonságaiból a legjobbat hozza ki:
„egy ifjú, szép és deli; sok ész és szív, mely utóbbi ugyan szunnyad, de mily szép cél valakit a jobbá válásra téríteni, belé szent vallásosságot csepegtetni, őt felemelni azon porból, melybe könnyelműség, rossz társaság s tán ferde nevelés által süllyedt. Hazámnak új polgárt szerezni s őt nemes, erényes tettekre buzdítani, szóval belőle más embert teremteni, őt jobbítani, és nemesbíteni. […] Szerencsétlen […], mivel még fiatal s nem tudja, ki vezesse őt az erény útjára, ha én nem.” (Slachta 1840: 20.)
Ez a fajta magabiztosság viszont ritkának bizonyult Etelka esetében. Valójában éppen önmaga jobbítását várta az ideális férjtől, aki erős támaszaként utat mutathat számára. Több alkalommal is úgy érezte, a benne élő nő, noha emelkedett értékekkel bíró, ám mégiscsak egy gyenge élőlény, aki szenvedélyei rabjaként elveszne az élet viharaiban egy magabiztos vezető nélkül:
„Nékem férjem kelle, kire minden körülményben büszke lehessek – olyan, ki sokkal jelenesebb legyen nálamnál, kin semmi pallérozni valót ne találjak, sőt, inkább ő, de finoman, gyöngéden, alig észrevehetően vezéreljen, oktasson engem.” (Slachta 1841: 20–21.)
„Nem tudom eléggé fékezni szenvedélyességem, mely mindenütt ki akar törni s a nagyvilág, mely engem oly hidegnek, oly érzéketlennek hisz, nem sejti, mennyi kínok dúlják keblem! […] S hogy mindezt megorvosoljam, erős támaszom kell! Ki úgy, mint atyám, irányt adjon létemnek, célt tűzzön ki, mely után törekedve, ki legyen mutatva, miképp s mire használjam, fordítsam tehetségeim.” (Slachta 1840: 143.)
A férj szerepe tehát, hogy szabályozó ellenpontja legyen a női szeszélynek, istenként rendet teremtsen a káoszban. A hasonlítás nem véletlen, mivel Etelka szinte megistenülve tudta szemlélni ideáljait, akik felé vallási áhítathoz hasonló tisztelettel és lelki odaadással kívánt viszonyulni. Találó példaként említhető Augusz Antal, aki iránt hosszú időn át táplált valóságos rajongást:
„Igen, igen, a büszke, jégkeblű leány könnyezni képes azon örömében, hogy egy férfiút érdekel. Egyet! Igen, de ezen egyet! Porba kell néktek előtte hullani; ti nemeteknek söpredékei, kikkel Sopronunk díszeleg. Porba előtte! Mert ő oly férfiú, mint Isten az képmására alkotá. Semmi köze a Sátánnak vele – holott ti mindnyájan maholnap az ő birtokába juttok. Isten irgalmazzon lelkeiteknek!” (Slachta 1840–1841: 46.)
Fogalmazási stílusa akár eredhetne onnan is, hogy a vallásos és szerelmes Etelka mélyebb ismeretség hiányában könnyen ragadtathatta el magát ilyen nagyszavú kijelentésekre, ám figyelemre méltó lehet az, hogy később, immár férjezett asszonyként hasonló stílusban gondolt férjére, Szekrényessy Józsefre is:
„Te angyal te! Te csak mennybe való vagy, s én a poklot érdemelném, ha csak pillanatra volnék képes zavarni mennyed kéjes boldogságát!” (Slachta 1842–1843: 87.)
Slachta Etelka tehát komoly szakrális jelentőséget tulajdonított a házasságkötésnek. Olyan szent kapcsolatot látott benne, amely felett Isten rendelkezik, akit pedig el fog maga mellett fogadni férjeként, megérdemli teljes tiszteletét, imádatát és alárendelődését, a patriarchális társadalom alapvető elvárásai szerint. A szituáció elfogadásának könnyítésére szolgálhatott viszont az a szemlélet, hogy ha megtalálja maga számára azon férfit, aki ideáljait megtestesíti, az csakis egy olyan személyiségű ember lehet, aki mellett nem érhetné elnyomás. Éppen ellenkezőleg, a morális felemelkedés lehetőségét biztosítaná számára:
„Én nem maradhatnék oly férj mellett, ki kevesebb ésszel s műveltséggel bírván nálamnál, a férj jogait bitorolná, rajtam zsarnokoskodna s nekem parancsolni akarna! Ki engem mint sajátját, quasi rabját tekintve, mint ilyennel bánna. De inkább én nem is mennék ilyenhez. De ha valaki sokkal eszesebb nálamnál, oly lélek és észdús, minő atyám volt, […], nem hogy szégyenleném magam, de inkább büszke volnék rá, csodálattal függnék minden szaván s oly szívesen tanulnék tőle, oktatómnak, útmutatómnak választanám!” (Slachta 1840: 143–144.)
Portré Slachta Etelka vőlegényéről, későbbi férjéről, Szekrényessy Józsefről
Ahogy Etelka végül Szekrényessy Józsefben fellelte ideálját és menyasszonyává lett, a rá váró házasságkötés egy újfajta aspektusával kellett szembenéznie: a házastársi kötelességet jelentő testiséggel. Ahogy a 19. század eleji közgondolkozás, Etelka is a leányok testi-lelki érintetlenségét az erkölcsiséggel kötötte össze. Úgy gondolta, a test csábításainak engedni alávaló cselekedet, és csak az önmegtartóztatásból fakadhatnak az igaz emberhez méltó, tartós és fennkölt érzelmek. A közeledő szexuális beavatás ténye viszont komoly feszültségeket és aggodalmakat okozott számára, a házaséletben ugyanis morális felsőbbrendűségének, teljes leánykori identitásának elvesztését látta. Házasságkötését megelőzően ezért visszatérő hasonlata volt az „áldozathozatal”, amelyet jövendőbelije boldogítása érdekében kell hoznia, hiszen egész további életét meghatározó és visszafordíthatatlan változás elé néz, ami majd személyiségében és annak értékében is változást fog eredményezni:
„A leány, a szellemi, tiszta érzésű, nem áldozhat nagyobbat, hatalmasabbat, szentebbet, mint önmagát, oda azután gyermeki kedélye, oda tisztaságának égbe emelő, boldogító érzete – és semmi kéj nem múlhatja ez istenit fel! […] Én nem tudom, hogyan élendem túl a holnapi napot. Remegek minden fogamban, meg nem barátkozhatom azon eszmével, megszűnni az lenni, ki vagyok” (Slachta 1842–1843: 57.)
Etelka egyetlen támaszának ebben a magányos harcban a Szekrényessyhez fűződő érzelmi kötődése és asszonyi kötelességtudata bizonyult, miszerint a leányok szüzességük elvesztésére vannak predesztinálva, egy férfi boldogítása érdekében.
„S én leszállok tisztaságom egéből, állattá lealacsonyulok s Józsim neje leszek. Már minő felforgottság az, hogy a lélek a testben lakik! Józsim lelke! Ezen felséges, ezen engemet annyira leláncoló – s ím, mégis neje leszek, hogy őt gyógyítsam! Minden vágya fellázult, teste beteg, s csak én gyógyíthatom őt – szentségtörést követ el rajtam, s én ezt tűröm, mert őt szeretem, mert őt boldogítani akarom” (Slachta 1842–1843: 30.)
Zárógondolatok
Slachta Etelka leánykori naplói azt mutatják, hogy a lány identitásának kiemelt fontosságú kérdését jelentette leendő házasságkötése. Korának társadalmi normáit magáévá téve, személyes vágya volt, hogy a férjezett nő státuszát elérhesse és asszonyként férjének aktív támogatója lehessen. A partnerválasztásnál megjelenő határozottság és individualizmus viszont már egészen más tónusban jelentkezett a házasság intézményének és az azon belül megvalósuló kapcsolatok kontextusában. Etelka leánykori, kivívott autonómiáját nem kívánta házasságkötését követően is változatlan formában fenntartani, mivel a házasság egy olyan, erősen szakrális jelleggel bíró új életszakaszt jelentett számára, amelyen belül a férfi élvez elsőbbséget. Nőként elsősorban a követő, támogató szerepét kívánta betölteni, miközben teljes önmeghatározását a számára szinte „megistenült” férjhez akarta viszonyítani.
*
A cikk a Bölcsészettudományi Kutatóközpontban megvalósuló NKFIH Tudományos Mecenatúra Katt(anj) a tudományra! (MEC-N140829) projekt keretében készült.
